ORV 5. fejezet

Fizetős szolgáltatás indítása (4)

Majdnem felnevettem a döbbenet övezte megrökönyödésemben. Megkellett dörzsölnöm kicsit a szemem, és újra meg kellett néznem, hogy hazugság-e amit épp látok. A fájl kiterjesztése TXT volt. Aztán ott volt ez a személy… Az ajándék, amit küldött nekem, a regényének másolata volt?

[Kizárólagos attribútumot (képesség) kapott.]

[Az exkluzív készségterület aktiválva lett.]

A fájl letöltése után egy üzenetet hallottam a fejemben. Nem volt meglepő, ha a világ a "túlélés útjaivá" változott. A Túlélés útjai minden túlélője exkluzív tulajdonságokkal és képességekkel rendelkezett.

Gondolatban halkan kimondtam, hogy: „Képesség ablak”. Muszáj volt megtudnom, hogy milyen tulajdonságokat kaptam. 

[Az Képesség ablak nem aktiválható.]

Mi? - Megpróbáltam még egyszer előhívni az „Képesség ablak”-ot, de az eredmény ugyanaz maradt.

Abszurd volt. Volt valami ilyesmi a könyvben egyáltalán? Ha nem tudom használni a Képesség ablakot, akkor nem tudhatom meg, hogy milyen tulajdonságokkal vagy képességekkel is rendelkezem.

Ismerni önmagunkat és még az ellenségeink tulajdonságait is, az azt jelentené, hogy legyőzhetetlenek lennénk. De ez egy olyan helyzet volt, amikor még magamat sem ismertem, nemhogy az ellenségeimet.

Miután egy ideig bámultam a nagy ürességet, feladtam, és úgy döntöttem, hogy elolvasom a szöveget, amelyet az író adott nekem.

[Az olvasási sebesség megnőtt az exkluzív attribútum hatására.]

Nem tudtam, mi ez az attribútum, de az attribútum-hatásának köszönhetően kevesebb mint egy perc alatt elolvastam a Túlélés útjai első fejezetét.

Megtaláltam! - Azon a helyen, ahol az ujjam megállt, az események kezdete volt, ahol a főszereplő valami "akciót" csinált a vonatjelenetben.

「 ...Látta, hogy emberek gyűlnek össze a 3707-es kocsi hátsó ajtajánál. A szorosan a markában tartott öngyújtó kereke hideg volt.

Ebben az életben abszolút nem követhetett el semmilyen hibát. Célja érdekében, bármilyen eszközt felhasználhatott

Félelem ült ki az emberek arcára. De ő mégsem érzett bűntudatot.

Minden mulandó volt a világon.

Hideg szemekkel nézett az emberekre. Egy kis idő múlva az ujjbegye megmozdult az öngyújtó bepöccintő kerekén, és feltámadt a tűz. Ezután kezdődött el minden...」

Hideg borzongás futott végig a gerincemen, miközben újra, és újra elolvastam a részt. Hamar kiderült kellemetlen érzésem oka.

- …3707.

Reflexből megnéztem annak a vagonnak a számát, amelyben utaztam.

[3807].

A vagon, amin most ültem, az mögött volt, amelyen a főszereplő utazott. A kezeim gyengén remegtek.

…Várjunk csak egy percet... Hányan élték túl eredetileg ezt a kocsit?

[A homályos ablakon át a 3807-es kocsira nézett. Már túl késő volt. Ez elkerülhetetlen volt. Egyébként is csak ketten maradtak életben abban a kocsiban. ]

Csak ketten maradtak életben. Ez azt jelenti, hogy két ember kivételével mindenki meghalt. És már tudom is, hogy ki az a két ember...

Felemeltem a fejem a mobilomból és értetlenül néztem Yoo Sangah-ra. Talán ez a nő is meghal. Ahogy Én is.

– Dokja-ssi, nem kellene ezt abbahagynunk?

Valami elkezdődött azon a helyen, ahová Yoo Sangah mutatott. Valaki nyögött. Egy fiatal fiú pedig egy idős nő előtt  mocorgott.

– A francba, rossz kedvem van, és ez az idős hölgy is folyton csak nyafog és nyög! Nem tudna kussban maradni?

Egy fiatal fiú volt, aki diák lehetett csupán, és az ajtónak háttal állt.

Vékony volt, és fehérre festett haja. A neve az egyenruhájára erősített jelvényre volt írva.

Kim Namwoon. Egy név, amit egészen jól ismertem.

[- Csak Lee Hyunsung és Kim Namwoon maradt életben ebben a kocsiban. Nem számít... Amúgyis csak ők ketten kellenek. ]

– Nem mondtam, hogy fogd be a szád?

Az izgága Kim Namwoon megragadta a nagymama gallérját. A nagymama pedig csak tehetetlenül tántorgott a lábain. Kim Namwoon tenyere cikázott a levegőben.

Pofon. Pofon.

Normális időkben valaki rohanna, hogy megállítsa ezt a viselkedést. De most senki sem mozdult. 

Nem sokkal később a pofonok ütésekké erősödtek.

- Se-segítsen valaki. Valaki mentsen meg…!

Hallottam egy ököl hangját, ahogy keményen, egy testhez ütődik. Kim Namwoon körül néhány ember felhördült, de egyikük sem akart beleavatkozni különösebben. Meglepő módon az első személy, aki felszólalt, Han Myungoh volt.

- A mai fiatalok így bannak az idősebbekkel?...

Egyetértés helyett válaszul csak egy gúnnyal vegyes hangot kapott.

– Uram, meg akar halni?

- …Mi?

– Még mindig nem érted a helyzetet?

– Milyen a baromságot mondasz te köcsög?

Kim Namwoon csak nevetett a káromkodó Han Myungoh-n. Ujjával a metró kocsijának mennyezetére mutatott.

– Te nem látod ezt?

A mennyezeten egy holografikus képernyő látszott.

[K-Kímélj meg!]

[Ááááá!]

[Meghalsz! Meghalsz!]

Nem csak vonatkocsikról, vagy a Daepong Gimnáziumról volt szó. Élő videó volt az egész országban haldokló emberekről. Kim Namwoon folytatta a beszédet.

- Még mindig nem érted? A hadsereg nem jön megmenteni minket. És valakinek meg kell halnia.

– M-Mit mondasz…?

- Ki kell választanunk egy embert, aki meghal.

Han Myungoh nem tudott válaszolni. A kezének a szabadon hagyott felületén felállt a szőr.

- Persze, hogy tudom, mire gondolsz. Meg kell ölnöd a honfitársaidat, hogy élhess. Ez olyasmi, amit csak a rohadékok csinálnak. De tudod, ez egy rajtunk kívül álló erő. Az irányításunkon kívül. Meghalunk, ha nem ölünk. Ki fog minket hibáztatni? Meghalnál a végén az erkölcseid miatt?

– A-az n…

- Jól gondold meg. A világ, amit eddig ismertél, most ért véget.

Han Myungoh válla megremegett. Nem csak Han Myungoh volt az egyetlen. Az emberek szemében látszott, hogy valami megrepedt bennük. Ez egy olyan jelenet volt, ahol a homályos erkölcs összeomlott. Kim Namwoon éket ütött ebbe a kis repedésbe.

- Az új világhoz új törvények kellenek.

Kim Namwoon. Egy fiatal férfi, aki a leggyorsabban alkalmazkodott a Túlélés útjai világához.

Kim Namwoon megfordult, és folytatta a nagymama ütlegelését. Ezúttal senki sem állította meg. Han Myungoh, és a többi férfi… Még Lee Hyunsung sem.

A katona ökle remegett, ahogy elveszett arckifejezéssel meredt a levegőbe. Talán ő is döntött.

- *Sóhaj*… Nehéz megölni. Ti csak nézni akarjátok? Le akartok maradni róla?

Az emberek remegtek Kim Namwoon szavaitól. Az arckifejezésük olyan könnyen olvasható volt, mint egy ponyvaregény mondatai.

[Ha öt percen belül nem ölnek meg valakit, mindenki meghal, aki ebben a kocsiban van.]

Az emberek szeme megváltozott.

- Ha a nagymama nem hal meg, mi öt percen belül meghalunk...

A legprimitívebb szem, ami egy élőlénynek lehet, az embernek van.

– Igen… ennek a baromnak igaza van. Ha ezt nem tesszük meg, mindenki meghal.

Az első ember Kim Namwoon felé rohant. Megrugta az idős hölgyet, aki összeesett és összegömbölyödött.

- Elfelejtetted? Valakinek meg kell halnia! Hogy élhessünk!

– A francba… nem tudom.

A második és a harmadik ember is csatlakozott.

A nagymamától távol álló emberek...A gyáva férfiak, akik eddig csak ácsorogtak, csatlakoztak. Egy egyetemista ezt az egészet csak a telefonjával filmezte. Ott volt még egy gyermek anyja is és Han Myungoh is.

Mindannyian meglincselték a nagymamát, a halálát akarva.

- Meghalsz! Halj meg gyorsan!

Olyanok voltak, mint a halálbüntetésért együttműködő őrök. Mint az őrök, akik egyszerre húzták meg a kart, hogy ne tudhassák, ki ölte meg a foglyot, ezek az emberek passzívan rúgták és ütötték a nagymamát.

És én végignéztem mindezt. Csak ott álltam, mint valaki aki csak úgy nézné az eseményket, akárcsak egy regény lapjait.

A nagymama, akinek a nevét sem tudtam, olyan volt számomra, mint aki eddig sem élt. Az eredeti forgatókönyv szerint a nagymama meghalt. Szóval… nem volt bűn megfigyelni ezt a halált.

Ebben a pillanatban Yoo Sangah felkelt a helyéről.

– Meg fog ölni! - Reflexből megragadtam a kezét. – Mondtam, hogy ne mozdulj.

A kar, amit fogtam, remegett. Yoo Sangah szorosan ökölbe azorított kêzzel próbálta leplezni a remegését.

- Tudom, tudom…!

– Yoo Sangah-ssi meg fogsz halni, ha most odamész.

Yoo Sangah egész teste remegett a félelemtől. De még ennek ellenére is rá kellett jönnöm, hogy...

Annak ellenére, hogy a történet műfaja megváltozott, néhány ember még mindig fényesen ragyogott.

- Yoo Sangah-ssi. Ülj le!

Azonban az a személy, aki megváltoztathatta ezt a történetet, nem Yoo Sangah volt. Nem Yoo Sangah volt ennek a világnak a főszereplője.

- Hú? De-...

– Tedd, amit mondok, csak most az egyszer. Ezek után nem szólok bele többet a dolgaidba.

Miután erőszakkal visszaültettem Yoo Sangah-t a helyére, mély levegőt vettem és megfordultam. Kiegyenesítettem a hátam, és megremegtem, ahogy kifújtam. Lassan meglazítottam a bokám és a csuklóm.

Valójában egy kicsit korai volt az bemelegítés. Eredetileg ugyanis nem ez volt a tervem.

–…Dokja-ssi?

Nem válaszoltam a hívására, csak az embereket néztem. Az embereket akik a  nagymamát akarták megölni.

Nem azért voltam mozdulatlan, mert féltem. Kim Namwoontól vagy az emberektől. És nem azért mert nem értettem egyet az embertelenségükkel.

Hanem csak vártam. Arra a pillanatra, mikor lépnem kellett. És így…pár pillanattal később...

Kwaang!

Aztán...

- Ack! Mi történt?

Robbanás hangja töltötte be a fülemet, és a vonat megremegett. Az emberek kiáltoztak. Ennek a kocsinak az ajtajának jobb felső sarkából füst szállt fel. Elkezdődött. „Ő” megérkezett.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kapkodtam a lábaimat és elhaladtam a sikoltozó emberek mellett, majd a nagymama felé lendűltem.

- Mi? Eeeeok!

Kim Namwoon összeütközött velem, és sikoltozva a földre esett. Első pillantásra úgy tűnt, hogy megmentettem a nagymamát, de nem ez volt a célom.

Hol is volt? Gyorsan körülnéztem.

Valaki a nagymama felé zuhant a robbanás miatt. Egy gyerek sírt a pokol közepén. A gyerek, aki korábban a rovargyűjtő hálót tartotta.

– Bocsáss meg egy pillanatra...

Elvettem a hálót a gyerektől.

Gyorsan bedugtam a kezem a hálóba, és egy szöcske kitin váza rögtön a bőrömhöz is ért. Kivettem egyet, és a gyerek kezébe nyomtam. Aztán az emberek felé fordultam.

- Mindenki álljon meg. Nem élhettek, ha megölitek a nagymamát!

A hangom meglepően tiszta volt a robbanás utáni átmeneti csend miatt. Az emberek egymás után felém néztek. 

– Tegyük fel, hogy megölktek a nagymamát. Mi lesz a következő lépés?

A meglepett arcok látványa jól nézett ki. Mesélek még egy kicsit...

- A nagymama halálát annak fogják elismerni, akit a dokkaebi „első gyilkosának” tart, és egy kis időt nyernek ez után. De aztán mi lesz?

- Ah…

- Ha igaz, amit a dokkaebi mondott, akkor mindenkinek meg kell ölnie egy dolgot. Szóval kit fogsz megölni a nagymama után? Megölöd a melletted lévőt?

Az emberek, akik ilyesmire gondoltak, eltávolodtak egymástól. Borzalom volt a szemükben. Valójában mindenki tudta. A nagymama még csak a kezdet volt.

Kim Namwoon észrevette a megrendült légkört.

- Haha, mitől aggódsz? Akkor legközelebbit öld meg! Gyávák. Ne törődj előre a soroddal! Az esélyek egyenlőek!

Gondoltam, hogy Kim Namwoon valami ilyesmit fog mondani. Egy enyhe kézlegyintéssel leintettem.

- Nincs szükség ilyen szerencsejátékra. Van mód a túlélésre, még ha nem is leszel gyilkos.

- Mi?

– H-Hogyan?

Az emberek nagyon izgatottak lettek. Kim Namwoon arckifejezése eltorzult.

- Elfelejtettétek? A forgatókönyv egyértelmű feltétele az volt, hogy „egy embert" öljetek meg.

A legtöbben még mindig tanácstalanul álltak, de néhányan észrevettek valamit.

[Ölj meg egy vagy több élőlényt.]

Úgy van. A kezdetektől fogva a „személy” szó soha nem szerepelt a forgatókönyv tartalmában.

Ölj meg egy vagy több élőlényt. Más szóval, bármilyen élet lehetséges volt. Egy gyors észjárású ember kiabált a kezemben lévő gyűjtőhálóra.

- Rovar! Rovarok!

A szöcskék a gyűjtőhálóban ugráltak. Az emberek szeme felragyogott. Bólintottam.

– Így van, a rovarok.

Bedugtam a kezem a hálóba és kivettem egy szöcskét. Egy duci volt, amit korábban láttam.

- A-Add ide! Gyorsan!

- Csak egy! Csak egy kell!

Lassan hátraléptem, miközben a közeledő embereket néztem. Most szembesültem azzal a robbanásszerű őrülettel, amely megpróbálta megölni a nagymamát. Mégis felbukkant egy mosoly az arcomon. Miért? Még ebben a lélegzetelállító feszültségben is miért dobogott a szívem az örömtől?

- Örülnél neki?

Úgy hadonásztam a hálóval, mint egy tréner, aki provokál egy állatot. Több türelmetlen ember ugrott felém.

– Akkor kapd el őket!

Összetörtem a szöcskét a kezemben.

[Elérte a „First Kill” eredményt!]

[100 érmét szereztél és további kompenzációkat.]

Ezzel egy időben a másik kezemben lévő hálót a lehető legerősebben eldobtam. A terület másik oldalára, ahol a nagymama és a tömeg összegyűlt.

- Ez őrület!

A rovarok elszabadultak a kocsiban, és amennyire csak tudtak, ugráltak a szabadságért.

ORV 4. fejezet

A fizetős szolgáltatás indítása (3)

Az emberek, mind, másképp reagáltak a dokkaebi eltűnése után. Voltak, akik megpróbáltak kiszállni a vagonból, míg mások a rendőrséget hívták.

Yoo Sangah az utóbbi csoporthoz tartozott. - Rendőrség, a rendőrség nem válaszol! Mit, mit tegyek...

- Nyugodj meg, Yoo Sangah-ssi - mondtam, és egyenesen Yoo Sangah üres szemébe néztem. - Yoo Sangah-ssi. Játszottál már a fejlesztőcsapat által készített játékkal? Azzal a játékkal, ahol a világ elpusztul, és csak néhány ember éli túl?

- Huh? Mit mondasz...

- Gondolkozz el rajta. Jelenleg mi is egy játékban vagyunk.

Yoo Sangah némán megnyalta az ajkát. - Játék, meccs...

- Ez egyszerű lesz. Ne habozz majd megtenni, amit mondok. Értetted?

- Értettem. Mit kell tennem?

- Most egyenlőre maradj nyugton.

Ezután én megpróbáltam szabályozni a légzésemet, úgy hogy lassan, mély levegőket vettem. Nekem is időre volt szükségem, hogy mindezt megfelelően feldolgozzam.

[A túlélés három módja egy pusztuló világban]

A leírások, amelyek csak a regényben léteztek, most a szemem előtt bontakoztak ki.

[ A dokkaebi kinyújtotta az antennáját.]

[A holttestek úgy szóródtak szét a vagonban, mint a szemét.]

[A véres irodai dolgozó remegett.]

[ Egy idős hölgy a helyén nyögött.]

Minden jelenetet alaposan megnéztem körülöttem. Olyan voltam, mint Neo, a Mátrixban, aki tudta mi a valóság. Megfigyelni, kérdezősködni, majd végül meggyőződni... el kellett ismernem. Nem tudtam az okát miért történt, de nem voltak kétségeim afelől, hogy:

A „túlélés módjai" valósággá vált.

Hadd gondolkozzam... Hogyan éljem túl ezt az új világot?

- Figyeljen ide mindenki! Mindenki nyugodjon meg! Kezdjetek el nyugodtan lélegezni! - Valaki pontosan öt perccel azután lépett előre a tömegből, hogy a dokkaebi eltűnt.

Izmos férfi volt, rövidre nyírt hajjal, egy fejjel magasabb az átlagosnál.

- Megnyugodtak már? Kérem, hagyják félbe, amit éppen csinálnak, és figyeljenek rám egy pillanatra.

A zokogó, vagy telefonáló emberek megálltak. Miután mindenki szeme rátapadt, a nagydarab férfi ismét kinyitotta a száját: - Mint tudják, országos katasztrófa esetén a kisebb rendbontások nagy emberáldozatokat is okozhatnak. Ezért mostantól én fogom irányítom ezt a helyzetet.

- Mégis, ki vagy te?

- Országos katasztrófahelyzet? Miről beszélsz?

Néhányan előbb összeszedték magukat és erős ellenállásba bocsátkoztak a férfi "uralma" ellen.
Ekkor viszont a fiatalember egy kormánytisztviselői igazolványt húzott elő a tárcájából. - Jelenleg a hadsereg hadnagya vagyok, és a 6502-es egységnél szolgálok.

Néhány ember arca megkönnyebbült. - Katona, ő katona.

Korai volt azonban még megkönnyebbülni.

- Most kaptam egy üzenetet az egységemtől.

Az emberek a katona okostelefonja előtt gyülekeztek. Az üzenet tartalmát minden nehézség nélkül el tudtam olvasni, mert elég közel voltam hozzá.

-

1. szintű országos katasztrófahelyzet alakult ki.

Minden csapatot gyorsan összegyűjtünk.

_

Országos katasztrófahelyzet volt. Ezen nem lepődtem meg, mert már számítottam erre. Viszont valami más miatt meglepődtem.

Ez azért volt így, mert az összes portál első feldobott híre a „Miniszterelnöki beszéd" volt. A videó tartalmát persze már ismertem.

_

Abban a pillanatban, amikor kinyitottam a levél mellékletét, zavarban jöttem.

Nyögéseket hallottam magam körül.

Lee Hyunsung hadnagy... Az a „Lee Hyunsung" volt, ez az ember?

Tudtam, hogy ki ő. Ez volt az első alkalom, mikor láttam az arcát, de a neve világosan felvillant a fejemben. Ő volt a "Túlélés módjai" egyik fő mellékszereplője.

「 Acélkard, Lee Hyunsung. 」

Megjelent egy szereplő a regényből. Most már tényleg tudomásul kellett vennem a helyzetet.

- Katona-nim! Mi történik?

- Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot az egységemmel, de...

- A Kék Ház! Mit csinál a Kék Ház? Kérem, gyorsan lépjen kapcsolatba az elnökkel!

- Sajnálom. Én csak egy közönséges katona vagyok, így nincs forródrótom a Kék Házhoz.

- Akkor miért veszed át az irányítást?

- Minden polgár biztonsága érdekében...

Miközben Lee Hyunsung higgadtan válaszolt az emberek abszurd kérdéseire, rájöttem, hogy a regényben lévő szereplő leírások, nem voltak hiteltelenek.

De vajon Lee Hyunsung eredetileg is így jelent meg a regényben?

Miközben ezeken a bonyolult kérdéseken gondolkodtam, furcsa érzésem támadt.

A "Túlélés módjai" egyetlen olvasójaként biztosíthatlak afelől, hogy Lee Hyunsung első felbukkanása nem ilyen volt. A pont, amikor előszőr megjelent a regényben, az első forgatókönyv végén volt.

... Akkor mi volt ez a helyzet? Az agyam összezavarodott. Biztosabban tudnám, ha még egyszer elolvashatnám a "Túlélés módjait".

- A miniszterelnök beszédet mond! Ez tényleg első szintű katasztrófa!

Valaki sírására mindenki bekapcsolta az okostelefonját. Yoo Sangah felém fordította a sajátjának a képernyőjét. - ...Dokja-ssi, nézd ezt.

Nem kellett kifejezetten keresgélni, kulcsszavakat megadni.

-

Minden polgártársamnak,

azonosítatlan terroristák jelentek meg. Határozatlan mennyiségű területen kezdtek el tevékenykedni, és ezen területek között, ott van Szöul is.

A beszéd tartalma egyszerű volt. A jelenlegi kormány minden eszközt és módszert bevet a terroristák elleni küzdelemben, és nem fognak tárgyalásokat intézni. Így mindenkinek a tobábbiakban magabiztosan folytatnia kell az életét...

Nem sokat gondolkodtam ezen, mikor még a regényt olvastam, de most, hogy a két fülemmel hallottam, egy kicsit megdöbbentem e szavak hallatán. Terrorizmus... Igen, az sokkalta kényelmesebb lenne.

- De hol van az elnök? Miért mond beszédet a miniszterelnök?

- Az elnököt már megölték.

- Mi? Tényleg?

- Nem vagyok benne biztos. Ezt csupán egy kommentben olvastam...

- A francba, akkor ez csak hazigság lehet!

Persze én tudtam, hogy az nem egy hiteltelen komment volt.

- Uwaaaaack! Mi?

Az emberek leejtették a telefonjukat, miközben mindenhonnan lövések hangja hallatszott. Ezek a hangok, pedig mind az okostelefonokból származtak.

Chiiiik!

Magas hang hallatszott, és vér töltötte be a képernyőt. Egy pillanat múlva az emberek visszafojtották a lélegzetüket, amikor rájöttek, mi történt.

- A-A miniszterelnök...

A miniszterelnök meghalt. A feje valós időben robbant fel. Még több, lövöldözéshez hasonló hang hallatszott, mielőtt az összes telefon elhallgatott. A következő dolog, ami megjelent a képernyőkön, egy dokkaebi volt.

[Mindenkinek, már mondtam. Ez nem egy olyan játékszer, mint a „terrorizmus".]

Az emberek tanácstalanok voltak, a szájuk tátva maradt, akárcsak egy néma aranyhalnak.

[Még mindig nem értitek? Ez így nem fog menni. Még mindig úgy hiszed, hogy ez csupán egy játék?]

Olyan baljóslatú volt, mert a hangja olyan laza volt. Tudat alatt minden erőmet bevetve, ökölbe szorítottam a kezem.

[Haha, az adatok szerint ennek az országnak az emberei nagyon ügyesek a játékokban. Szóval, miért is ne próbálnám megnövelni a nehézséget?]

Síp.

Egy hatalmas időzítő jelent meg a levegőben. Ezzel párhuzamosan rohamosan csökkenni kezdtek a rajta lévő számok.

[A hátralévő idő 10 percre csökkent.]

[10 perc van hátra.]

[Ha az első gyilkosság nem történik meg a következő öt percen belül, akkor a kocsiban lévő összes életet kitörlik.]

- M-Mi ez? Ez ugye csak egy vicc?

- Nem hallottad az üzenetet az imént? Hé, nem hallottad?

- Katona-nim! Mit tegyünk most? Miért nem jön a rendőrség?

- Mindenki nyugodjon meg és figyeljen rám.

A dokkaebi szavai miatt a helyzet olyan súlyossá vált a kocsiban, hogy Lee Hyunsung nem tudta már helyretenni. Éreztem, ahogy Yoo Sangah szorosan megmarkolja a karomat.

Mégsem tudtam lerázni ennek a helyzetnek az összeegyeztethetetlenségét. Lee Hyunsung, egy mellékszereplő már feltűnt. Szóval, miért nem bukkant még fel „ő"? Amennyire tudtam, már látnom kellett volna.

- Gy-Gyilkosság történik ott hátul!

A folyosó ablakán keresztül a 3907-es számú vonat kocsijának jelenete volt látható. A kocsiban ülő gyilkos arcbőre fehér volt.

- Kinn kell tartanunk őket! Ne engedj be senkit!

Az emberek szorosan a vasajtóhoz kapaszkodtak, de nem volt rá szükség. Az ellenség eleve nem volt ott.

[Minden típusú hozzáférés a kocsihoz korlátozott lesz, amíg a forgatókönyv be nem fejeződik.]

Ezzel az üzenettel együtt az embereket úgy dobták vissza a vasajtóból, mintha átlátszó sorompóba ütköztek volna.

- M-Mi volt ez?

Ismét felcsendült a dokkaebi hangja, - [Haha, vannak olyan helyek, amelyek nagyon szórakoztatóak, míg más helyek még el sem indultak. Oké, ez egy speciális szolgáltatás. Megmutatom, mi történik, ha a következő öt percben semmi sem fog történni.]

Egy óriási képernyő jelent meg a metróban. A képernyőn megjelenő hely egy osztályterem volt. A sötétkék iskolai egyenruhát viselő lányok remegtek.

Egy fiú megharapta a körmét, és azt motyogta: - Ez a Daepong iskola egyenruhája?

Beep beep beep beep--

Baljóslatú sípoló hang hallatszott.

Aztán a gimnazista lányok sikoltozni kezdtek.

[A megadott idő lejárt.]

[A fizetett elszámolás megkezdődik.]

Miután a bejelentés véget ért, az első sorban ülő gimnazista lányok feje felrobbant.

Egyenként, újra és újra... Egyre több fej robbant fel. A középiskolás lányok sikoltozva rohantak az osztályterem ajtaja vagy ablaka felé.

- Ahh, uh, hogyan-

A takarítóeszközök eltörtek, szögek szakadtak ki, de az ajtók nem nyíltak ki. Senki sem tudott kijutni.

Peong, peeong.

A gimnazista lányok feje tovább repült. Ekkor egy középiskolás lány megfojtotta barátját, aki nyögve meghalt. Egy idő után, már csak az utolsó, gimnazista lány maradt a képernyőn.

[#Bay23515 csatorna. Daepong Lány Gimnázium, 2. évfolyam, B osztály túlélője: Lee Jihye.]

A lány alakja a képernyőről eltűnt. Aztán a dokkaebi megkérdezte: - [Milyen volt? Érdekes?]

A dokkaebi mosolyogva beszélt, de az emberek már nem nézték a képernyőt. A szemkontaktust felvevő emberek fokozatosan távolodtak egymástól.

- Pics@ba! Mi volt ez?

Még Yoo Sangah is engedett a szorításán , Ő azonban nem mozdult el tőlem. De mivel most már mindkét kezem szabad volt, bekapcsoltam az okostelefonomat.

Miért nem jelent meg "az a srác"? A regényből ismert és általam nem ismert információk keveredtek.

Az egyetlen módja annak, hogy áttörjünk ezen a bizonytalan helyzeten, a "Túlélés módjai"-nak újraolvasása volt. De hol találhatnám meg még a regényt? A regény nem volt elég népszerű ahhoz, hogy illegálisan megosszák... Nem, várj egy percet.

[1 melléklet.]

Egy pillanatra megdöbbentem, amikor megláttam az értesítést az okostelefonomon. Talán... Nem lehet?
A szerző által küldött melléklet neve:

[A túlélés három módja egy pusztuló világban.TXT] - volt.

ORV Szereplők (folyamatosan frissül)

 Kim Dokja

Yoo Sangah

Dokkebi

Lee Hyunsung

Lee Jihye

Kim Namwoon

Han Myeongoh

ORV 3. fejezet

A fizetős szolgáltatás indítása (2)

[ Dokkaebi. - Amikor először megjelent, valaki ezt motyogta.] [1]

Nem tudtam miért, de ez a mondat jutott eszembe hirtelen. A megállt metró, a sötét helyiség... Ezek a részletek deja vu érzést keltettek bennem. A metró korábban is megállt már, viszont elég ritka eset volt.
Még így is, miért? Emlékeztem az ismerős szavakra egy regényből... de ennek a tudata nevetséges volt. Nem volt ez az egész lehetetlen?

Ebben a pillanatban a 3807-es vagon ajtaja szélesre tárult, és visszatért az áram. Yoo Sangah mellettem motyogta: - ...Dokkaebi?

A fejem zúgott.
Nyugtalanul remegtem, ahogy az általam ismert regény és az előttem álló valóság fedte egymást a fejemben.

[" A furcsa, és pihe-puha lény két kis szarvával a fején, magán egy kis szalmaszőnyeggel, lebegett a levegőben."

„Túl abszurd volt tündérnek nevezni. Túl gonosz volt, hogy angyalnak nevezzük, és túl nyugodt, hogy démonnak nevezzük."

„Ezért is hívták „dokkkaebi"-nek."]

És már tudtam is, hogy a dokkaebi mit fog mondani először.

[&아#@!&아#@! ...]

[&아#@!&아#@!....]

A fikció, és a valóság pontosan fedte egymást.

- Mi ez?

- Kibővített valóság?

A fecsegő emberek között, számomra egy másik világ látott napvilágot, amit csak én ismertem. Ez összetéveszthetetlenül egy dokkaebi volt - egy dokkaebi, amely a "Túlélés módjaiban" emberek ezrei számára nyitotta meg a tragédiák kapuját.
Yoo Sangah hangja rángatott ki a gondolataim közül. - Kicsit úgy hangzik, mint a spanyol. Beszéljek vele?

Csöppet megdöbbentem, és ez miatt muszáj volt megkérdeztem: - ...Tudod, mi ez? Mit fogsz neki mondani? Kérsz tőle pénzt?

- Nem így gondoltam, de...

Ekkor meghallottam a koreai nyelv helyes kiejtését.

[Ah. Áh. Ez így már jól hangzik? Á, nehéz dolgom volt, mert a koreai csomag nem működött. Mindenki, hallja a szavaimat?]

Ahogy egy ismerős nyelvet hallottak, láttam, hogy az emberek arckifejezése ellazul. Az első, aki felszólalt, egy nagydarab, öltönyös férfi volt. - Hé, mit csinálsz te, most?

[...Hú?]

- Forgatsz? Nekem mennem kell, gyorsan mert el kell jutnom egy meghallgatásra.

Úgy tűnt, nem egy ismert színész, mivel az arcát még nem láttam ezelőtt. Ha casting rendező lennék, őt választottam volna ki a hatalmas ambíciója miatt. De sajnos az előtte kibontakozó jelenlét, nem egy forgatás volt.

[Áh, meghallgatás! Így van.! Ez is egyfajta meghallgatás. Haha, adathiány volt. Ezért éppen csak akkor tudtam belépni, mikor este 7 órakor már bevételszerzésre került.]

- Mi van? Miről beszélsz?

[Most, most. Mindannyian foglaljatok helyet, és figyeljetek rám. Most elmondok nektek valami nagyon fontosat!]

A mellkasom elnehezült.

- Mi? Gyorsan szálljon le a vonatról!

- Valaki hívja a kapitányt!

- Mit csinálnak itt a polgárok együttműködése nélkül?

- Anya, mi ez? Egy rajzfilm?

Nem volt kétség afelől, hogy ez volt az a fejlődés, amit ismertem. Nem akartam ebbe belekeveredni... de nem volt rá mód. A jelenlévők nem hallgatnának a kicsi és aranyos külsejű CG lényre. Az egyetlen dolog, amit tehettem, az volt, hogy megállíthatom Yoo Sangah-t, aki megpróbált felkelni a helyéről.

- Yoo Sangah-ssi, ez veszélyes, úgyhogy maradj itt.

- Huh? - Yoo Sangah szeme elkerekedett.

Egy pillanatig megdöbbenve beszéltem, de nem tudtam megmagyarázni, hogy miért is mondtam ezt. Hogy pontosabban fogalmazzak, nem is kellett magyarázkodnom.

[Haha, nagyon hangos vagy.]

Volt olyan dolog, amely erősebb meggyőző erővel bírt, mint bármi más, jelenleg.

[Mondtam, hogy maradj csendben.]

Lassan lehunytam a szemem, mire a dokkaebi szeme vörösre váltott. Valami felrobbant, és a metró elhallgatott.

- Ó, uh. Ööö... - Egy nagy lyuk volt az ismeretlen színész homlokán, akinek el kellett mennie a meghallgatására.
A nagyszájú férfi, aki többször is felszólalt, a helyszínen összeesett.

[Ez nem filmforgatás.]

Ismét recsegés hallatszott. Ezúttal a hangszórókból beszélt.

[Ez nem álom. Sem egy regény.]

Egy, kettő... Vér spriccelt a levegőbe, ahogy néhány ember feje szétrobbant.

Azoknak a feje, kik tiltakoztak a dokkaebi ellen, és még azoknak is, akik sikoltoztak vagy megvadultak a történtek következtében.
Aki a legkisebb felhajtást okozta is, annak is lyuk volt a fejében. A metró hirtelen vérfürdővé vált.

[Ez nem az a „valóság", amit ismertek. Értitek? Szóval mindenki fogjon be, és hallgasson rám.]

Az itt jelenlévők több mint fele meghalt. Vér, és testdarabok töltötték meg a metrót. Nos, az emberek már nem sikoltoztak. Mint primitív majmok egy hatalmas ragadozó előtt, mindenki csak nézte a dokkaebit rémülten. Meglepődtem, és szorosan megfogtam Yoo Sangah vállát, aki remegett.

Ez mind valóság volt.

A furcsa üzenet, ami a fülembe jutott, hogy a dokkaebi megjelent előttem, és a vérfürdővé vált vonatkocsi...Mind valóság volt.

[Mindenkinek, szép volt az életete eddig. Nem igaz?]

A speciális igényű ülőhelyen ülő idős nagymama tekintete találkozott, a dokkaebi tekintetével.

[Túl sokáig éltél ingyen. Nem volt túl nagylelkű az élet hozzád? Megszülettél, és nem fizettél árat a légzésért, az evésért, az ürítésért, és a szaporodásért sem! Há! Tényleg jó világban éltél!]

Ingyenes? A metróban senki sem élt ingyen. Az emberek igyekeztek pénzt keresni a túlélés érdekében, és a munkából hazafelé metrón utaztak. De ebben a pillanatban senki sem vitatta a dokkaebi szavait.

[De most elmúltak a jó napok. Meddig élhetsz még ingyen? Ha élvezni akarod az életet, józan ésszel kell gondolkodnod, és meg kell fieztned az árát. Nincs igazam?]

A lihegő emberek nem tudtak válaszolni. Ekkor valaki óvatosan felemelte a kezét. - K-Kérsz ​​pénzt?

Kíváncsi voltam, milyen ember képes megszólalni ebben a helyzetben, de meglepő módon ismertem az arcát.

- Yoo Sangah-ssi. Ez nem Han, a pénzügyi csapat osztályvezetője?

- ...Igaz.

Nem volt kétség a felől, hogy ő az. Ő volt az a tipikus ejtőernyős a társaságban, és az első számú ember, akit az újoncok nagyvonalban elkerültek.

Han Myungoh volt, a pénzügyi csoport osztályvezetője. Miért utazott ez az ember metrón?

- Adok neked pénzt. Vedd el. Kérlek vedd figyelembe, hogy én ilyen ember vagyok. - Han osztályvezető előhúzta a névjegykártyáját, miközben az emberek a háta mögött szurkoltak neki, hogy sikerüljön.

A terroristák ellen harcoló megváltó légköre vonta be a helyet. - Mennyit akarsz? Egy nagyot? Vagy kettőt?

Túl nagy összeget ajánlott, egy leányvállalat osztályvezetőjéhez képest. Egy pletyka terjengett róla, miszerint Han Myungoh a leányvállalat vezetőjének legfiatalabb fia, és most már én is azt hittem, hogy igaz lehet ez a dolog. Nem láttam még annyi csekket pénztárcában.

[Hmm, adsz nekem pénzt?]

- Í-Így van! A mostani készpénzem nem sok, de... bármit megadhatok neked, ha kiengedsz innen.

[Pénz, jó. Egy növényi rost, amelyben sok ember kölcsönösen egyetért.]

Az osztályvezető arckifejezése felderült. Ez egy valódi, "a pénz mindent visz" szituáció volt.
Milyen szánalmas.

- Jelenleg ez mindenem...

[Ez csak a te idődben, és téredben érvényes.]

- Huh?

A következő pillanatban lángok jelentek meg a levegőben, az osztályvezető kezében lévő csekkek pedig elégtek.
Han osztályvezető felsikoltott.

[Annak a papírnak nincs értéke a makrokozmosz világában. Ha még egyszer ilyet mersz tenni, akkor kilyukasztom a fejed.]

- U-Uhhh... - A jelenlévők arcán ismét kiült a félelem. Könnyű volt leolvasni, mire gondolnak, mert olyan volt, mint a regényben.

"Mi a fene lesz most?"

Csak én tudtam, mi fog történni a jövőben.

[Phu, az adósság csak felhalmozódik, amikor ilyen zajosak vagytok. Nos, igen. Mi lenne ha ahelyett, hogy százszor elmagyaráznám, inkább nekiállnátok gyorsan pénzt keresni?]

A dokkaebi szarvai felemelkedtek, mintha antennák lennének, teste pedig a metró mennyezetéhez úszott.

Egy pillanattal később megszólalt egy üzenet.

[#BI-7623 csatorna nyitva.]

[A csillagképek beléptek.]

Mindenki üres szemei ​​előtt egy kis ablak jelent meg.

[Megérkezett a fő forgatókönyv!]

+

[1. fő forgatókönyv - az érték igazolása]

Kategória: Fő

Nehézségi fok: F

Tiszta feltételek: Ölj meg egy vagy több élőlényt.

Időkorlát: 30 perc

Kompenzáció: 300 érme

Kudarc: Halál

+

A dokkaebi halványan elmosolyodott, ahogy átlátszóvá vált, és eltűnt, hogy a következő helyre menjen.

[Akkor sok sikert mindenkinek. Kérlek, mutassatok egy érdekes történetet.]

ORV 2. fejezet

A fizetős szolgáltatás indítása (1)

– Dokja vagyok. (Dokja = egyke fiút, vagy olvasót jelenthet).

Általában mikor embereknek mutatkoztam be, akkor a következő félreértés történt.

– Ó, egyedüli gyerek vagy?

– Az vagyok, de nem erre gondoltam.

- Huh? Akkor?

- A nevem Dokja. Kim Dokja.

Kim Dokja – apám azért adta nekem ezt a nevet, hogy egyedül megálljak a lábamon, és erős ember legyek. 

Az apám által adott névnek köszönhetően azonban kiderült, hogy egy átlagos, szingli és magányos férfi lettem.

Röviden, ez így volt. Kim Dokja voltam, 28 éves és egyedülálló. Hobbim a webregények olvasása volt a metrón.

– Akkor megyek is vissza az okostelefonomhoz.

A zajos metróban, reflexből felkaptam a fejem. 

Egy kíváncsi szempár meredt egyenesen rám. Amik az emberi erőforrások-csapat egyik alkalmazottjához, Yoo Sangah-hoz tartoztak.

- Ah, Helló.

– Mész hazam a munkából?

- Igen. Mi van, Yoo Sangah-ssi-vel?

- Szerencsés voltam. A menedzser ma üzleti útra ment. - mondta Yoo Sangah, majd leült mellém, miután a mellettem lévő hely felszabadult. Finom illat áradt a vállából, amitől ideges lettem.

– Szoktál metrózni?

– Ez… – Yoo Sangah arca elsötétedett.

Ha jobban belegondolok, ez volt az első alkalom, hogy egy metrószerelvényen találkoztam Yoo Sangah-val.

A személyzeti menedzsertől, Kangtól kezdve, Han, pénzügyi menedzserig… Voltak pletykák, hogy Yoo Sangah-t minden munkanapon a cég férfiai vitték haza.

Ezt tudva, mégis váratlan szavak jöttek Yoo Sangah szájából: - Valaki ellopta a biciklimet.

Bicikli.

– Biciklivel ingázol?

- Igen! Mostanában sok túlórám volt, és ez miatt, nagyon keveset tudtam mozogtam. Kicsit bosszantó, de megéri megtenni.

- Aha, értem.

Yoo Sangah elmosolyodott. Közelebbről nézve megértettem a férfiak iránta érzett érzéseit. Ez azonban nem az én dolgom volt.

Minden embernek megvolt a saját életének a műfaja, és Yoo Sangah egy teljesen más műfajban élt, mint amiben én.

A kínos beszélgetés után, mind a ketten a telefonjainkat nézegettük. 
Megnyitottam az alkalmazást, amin korábban már olvastam, eközben pedig Yoo Sangah… Mi volt ez?

- Por favor dinero.

- Huh?

- Ez spanyol.

- …Értem. Mit jelent?

- Kérem, adjon nekem egy kis pénzt – válaszolta büszkén Yoo Sangah.

Tanulni a metrón, miközben hazamegy… Valóban más műfajban élt, mint én. De mi haszna volt a szavak memorizálásának?

– Keményen dolgozol.

– Mellesleg, mit néz Dokja-ssi?

- Ah, én csak…

Yoo Sangah tekintete az okostelefonom LCD képernyőjére szegeződött. – Ez egy regény?

– Igen, hát… koreaiul tanulok.

- Hú, én is szeretem a regényeket. De mostanában nem tudok olvasni, mert nincs időm…

Meglepő volt. Yoo Sangah szeretett regényeket olvasni…?

- Murakami Haruki, Raymond Carver, Han Kang… - sorolta fel.

Gondolhattam volna.

– Dokja-ssi, milyen írókat szeretsz?

– Nem fogod ismerni őket, mégha el is mondom a nevüket.

- Sok regényt olvastam már. Kik a szerzők?

Akkoriban nagyon nehéz volt azt mondani, hogy hobbiból olvasok webregényeket. Rápillantottam a regény címére az alkalmazásban.

[A világ a bukása után]

Szerző: Sing Shangshong
(TL: A szerző az előző regényét használja itt fel, apróbb változtatásokkal. Úgy döntöttem, hogy a valódi regényfordítási nevet választom)

Nem mondhattam, hogy a „A világ a bukása után" című művét olvastam, amit Sing Shangshong írt.

- Ez csak egy fantasy regény. Ez… Nos ez olyan, mint a Gyűrűk Ura…

Yoo Sangah szeme elkerekedett. 

- Aha. Gyűrűk Ura. Láttam már a filmet.

– Jó a film.

A csend egy pillanatig fennmaradt közöttünm Yoo Sangah úgy nézett rám, mintha csak arra várna, hogy mondjak még valamit.

A csönd egyre feszültté vált. Szóval úgy döntöttem, témát váltok. - Már egy éve, hogy a cégnél vagyok. Ez az utolsó évem. Nagyon gyorsan telik az idő.

- Igen. Akkoriban egyikünk sem tudott semmit, igaz?

- Igaz. Úgy tűnik, hogy csak tegnap, de a szerződéses időszakom már lejárt. 

Amikor megláttam Yoo Sangah arckifejezését, rájöttem, hogy valami rosszat mondtam.

- Ah, Én…

Elfelejtettem.

Yoo Sangah a múlt hónapban adott hitelt egy külföldi vevőnek, és így őt teljes munkaidős alkalmazottá léptették elő.

- Ah, igaz is. Elkéstem a gratulációmmal. Sajnálom. Haha, keményebben kellett volna dolgoznom azért, hogy én is több idegen nyelvet tudjak.

- Ah, nem igaz Dokja-ssi! Még hátra van a teljesítményértékelés és…

Utáltam bevallani, de Yoo Sangah beszédének látványa, csodálatos volt. Mintha a világ reflektorfénye csak egyetlen emberre világított volna le. Ha ez a világ egy regény lenne, a főszereplő is ilyen személy lenne.

Valójában ez elkerülhetetlen volt. Én nem próbálkoztam, Yoo Sangah pedig keményen igyekezett. 
Én csak regényeket olvastam az interneten, miközben Yoo Sangah keményen tanult. Természetes volt, hogy Yoo Sangah főállású alkalmazott lesz, és nekem pedig, a szerződésem megszűnik.

– Az pedig… Dokja-ssi.

- Igen?

- Ha nem bánja… Megmutathatom, hogy milyen alkalmazást használom. -  Yoo Sangah hangja egy pillanatra eltávolodott.

Olyan érzés volt, mintha a világ is eltávolodott volna. Összeszedtem a gondolataimat, és egyenesen magam elé néztem.

Egy fiú ült velem szemben a metrón. Körülbelül 10 éves lehetett. A fiú, egy rovargyűjtő hálót tartott, miközben boldogan nevetve ült édesanyja mellett.

- …Dokja-ssi?

Mi lenne, ha más életem lenne, mint amilyen most? Úgy értem, mi lenne, ha az életműfajom más lenne?

- Kim Dok…

Ha az életem műfaja nem a „realizmus”, hanem a „fantasy” lenne… Lehetnék én a főszereplő? - nem tudtam. Valószínűleg örökre ismeretlen lenne. Egy dolgot azonban tudtam.

– Rendben van, Yoo Sangah-ssi.

- Huh?

- Még akkor sem fog működni, ha elmondod nekem az alkalmazás nevét.

Életem műfaja nyilvánvalóan a „realizmus” volt.

- Én más életet élek, mint te. Én egy Dokja vagyok.

- Huh? Ezt hogy...

– Én egy ilyen ember vagyok.

Ebben a műfajban, én nem egy főszereplő voltam, hanem „egyedülálló”.

- Egy egyke élete… - Yoo Sangah arcán komoly kifejezés ült.

Én azonban intettem a kezemmel, hogy megmutassam, hogy tényleg rendben van ez így.

Nem tudtam miért, de ez a személy nagyon aggódott értem. Talán azért, mert a személyzeti osztály tagja volt… Pedig már tisztában voltam a teljesítményemmel.

- Dokja-ssi, jól van.

- Mi?

– Akkor én pedig elefántcsont életet fogok élni. (Sangah = elefántcsont)

Úgy tűnt, Yoo Sangah elhatározta magát valami kapcsán, aztán visszafordult a telefonjához.
Egy darabig még néztem őt, mielőtt még én is visszatértem volna a regényemhez.

Minden visszatért a normális kerékvágásba, de furcsa módon a regény görgetése nem ment olyan jól. Talán azért, mert felismertem a valóság súlyát, és ez miatt nem tudtam lefelé görgetni.

Ekkor egy értesítés jelent meg az okostelefonom tetején. [Egy új leveled érkezett.]

A „Túlélés módjai” című könyv szerzőjétől származott. Kinyitottam a levelet.

- Olvasó-nim, a regényem 19 órától fizetős lesz. Ez hasznos lesz számodra. Sok szerencsét! -

[1 melléklet.]

A szerző azt mondta, hogy ajándékot ad. Mi lehet az ajándék?

…A nevemhez hasonlóan, én is csak egy ehyszerű olvasó voltam. Szóval izgatottan vártam a levelet.

Igen, nem is volt olyan rossz olvasóként élni.

Megnéztem az időt. 18:55 volt, pontosan öt percem volt, mikor is a regényt, 19 órakor fizetőssé teszik.

Ezután megnyitottam a kedvelt regények listáját az alkalmazásban. Mivel én voltam az egyetlen olvasó, egy gratuláló megjegyzést kell hagynom a platformon, és erőt adni a szerzőnek a továbbiakhoz.

Azonban…

- A mű nem létezik. -

Többször is megpróbáltam beírni, hogy „pusztuló” a keresőmezőbe, de az eredmény ugyanaz volt.

A „Túlélés útjai” című regény nyomtalanul eltűnt. 

Furcsa volt. Előfordult már olyan eset, hogy egy regényt, értesítés nélkül töröltek, amikor fizetőssé vált?

Ebben a pillanatban, ahogy ezen gondolkodtam, kialudtak a metró lámpái, és a metró belseje elsötétült.

Kiiiiiiiik-!

A metrószerelvény megrázkódott, és fémes hangot adott ki.

Ettől Yoo Sangah felsikoltott, és megragadta a karomat. Aztán hallottam, ahogy mások is felhördulnek. Yoo Sangah olyan erősen markolta a karomat, hogy jobban odafigyeltem a bal karom fájdalmára, mint a hirtelen megállásra. Egy pár másodpercbe beletelt, mire a szerelvény teljesen megállt.

Aztán zavart hangokat hallottam mindenhonnan.

- Oh, mi?

– M-Mi volt ez?

A sötétben, egy-két okostelefon lámpája bekapcsolt. 

Yoo Sangah még mindig szorosan fogta a bal karomat, miközben megkérdezte: - Mi folyik itt?

Úgy tettem, mintha nem érdekelne. – Ne aggódj. Ez nem nagy ügy.

– Tényleg így van?

– Igen, valószínűleg csak egy öngyilkosság okozta zavar. A vezető hamarosan be fogja jelenti.

Ahogy befejeztem a beszédet, meghallottam a vezető közleményét:

~ A metró összes utasának! ~

~ A metró összes utasának! ~

Körülöttem, a környezet hamarosan megnyugodott.

Felsóhajtottam, és kinyitottam a számat: - Látod, ez nem nagy ügy. Most egy bocsánatkérést fog sugározni, és hamarosan visszajön az áram…

~ M-Mindenki menekül…Fuss…! ~

~ Mi? ~

Sípoló hang hallatszott, és az adás kikapcsolt. A metró belsejében kitört a káosz.

- D-Dokja-ssi? Mi volt ez…?

Erős fény villant fel, a metrószerelvény eleje felől. Majd hangos dobszó hallatszott.

Valami errefelé tartott a sötétben. 

Csupán véletlen egybeesés volt, hogy ebben a pillanatban néztem az órára – 19:00

Ketyegés.

Úgy éreztem, megállt a világ.

Aztán egy hangot hallottam:

[A 8612-es bolygórendszer ingyenes szolgáltatása megszűnt.]

[A fő forgatókönyv elkezdődött.]

Ez volt az a pillanat, amikor megváltozott az életem műfaja.

ORV 1. fejezet

Prológus - Három mód, hogy túléld egy pusztuló világban

[Három módja van a túlélésnek egy pusztuló világban. Most már elfelejtettem néhányat, de egy dolog biztos. Az a tény, hogy te, aki most ezt olvasod, túl fogod majd élni.] 

- Háromféleképpen lehet túlélni egy bomló világban. 

Egy internetes oldalt töltöttem be régi okostelefonom képernyőjére. Lefelé görgettem, majd újra felfelé.

Hányszor csináltam már ezt?

- Igazán? Tényleg itt a vége?

Újra megnéztem, de "ez" összetéveszthetetlen volt.

A történetnek vége lett.

+

[A túlélés három módja egy pusztuló világban]

Szerző: tls123

3149 fejezet.

+

A „A túlélés három módja, hogy túléld egy pusztuló világban” egy egészjátékos fantasy regény volt, ami 3149 fejezettel rendelkezett. A rövidített neve pedig a „Túlélés Útjai” volt.

A középiskola harmadik éve óta folyamatosan olvastam ezt a regényt.

Akkor, mikor zaklatott voltam, és akkor is, mikor elrontottam a felvételi vizsgáimat, és be kellett lépnem egy helyi egyetemre, az helyett, ahová igazából menni akartam. 

Akkor is, amikor az átkozott, véletlenszerű sorsolás rosszul sikerült, és a katonai egység élére kerültem, amikor többször váltottam állást, és most is, mikor vállalkozóként dolgozom egy leányvállalatnál. 

Egy nagy cégnél… A fenébe is, ne beszéljünk erről.

Egyébként meg…

「A szerző szavai: Nagyon köszönöm, hogy idáig elolvastátok a Túlélés módjait. Visszatérek hozzátok még egy epilógussal!]

- Ah…Az epilógus még mindig vissza van. De a következő fejez akkor is az utolsó lesz. 

A gyerekkorom végétől, egészen a felnőttkoromig. 10 éve követem már ezt a hatalmas regényt. Vegyes érzelmek tomboltak bennem, most, hogy ez a világ, ami oly sok mindenen átvezetett engem, végetért. 

Kinyitottam az utolsó fejehet, megjegyzés oldalát, és többször is átírtam a mondatot.

-Kim Dokja: Író, addig is, köszönök mindent. Kíváncsian várom az epilógust.

Őszinte mondatok voltak. A túlélés módjai volt életem regénye. Nem ez volt a legnépszerűbb regén, de számomra tökéletes volt. 

Több mindent akartam mondani, de nem tudtam leírni őket. Féltem, hogy hanyag szavaim, bánthatják az írót.

[- Fejezetenként átlagosan 1,9 találat.

-Átlagosan 1,08 hozzászólás.] 

Ez volt a „Túlélés módjai” átlagos népszerűségi indexe.

Az első fejezet nézettsége 12000 volt, de a 10. fejezeté 120-ra, majd az 50. fejezeté 12-re csökkent. Mire elérte a 100. fejezetet, már csak 1 megtekintője volt.

[Megtekintések: 1.] 

Elöntött egy érzés, amikor megláttam a számot „1”, amely a fejezetek listája mellett jelent meg. Egyes esetekben volt egy „2”-es is, de valószínűleg valaki csak félrenyomott. 

Ez a ''Köszönöm.'' érzése volt. A hála. 

A szerző több mint 3000 fejezetből álló regényt adott ki, fejezetenként mindössze 1 megtekintéssel 10 éven meresztül. Ez egy, tényleg csak, nekem való történet volt.

Megnyomtam az ''Ajánló táblát'' és azonnal elkezdtem a billentyűzetet kopogtatnk: -Ajánlom ezt a mézes- lekváros regényt.

A szerző egy ingyenes, kész regényt írt nekem, ezért muszáj volt egy ajánlót írnom hozzá. 

Amint elkészült, a küldés gombra kattintottam, és meg is jelentek az első megjegyzésem a posztom alatt.

–

[Úgy tűnik, egy új anti.] 

Megkerestem ennek a személynek a profilját, és többször is ajánlotta már ugyanazt a regényt.] 

–

[Nincs még letiltva az ajánlása?

A szerzőknek nem szabad a saját műveiket, itt ajánlani] 

_

Eszembe jutott, hogy több hónappal ezelőzz, írtam már egy ajánlást. 

Egy pillanat alatt több tucat megjegyzés érkezett a posztom vizsgálatára. 

Az arcom kipirult zavaromban.

Biztos voltam benne, hogy a szerző elolvassa ezt. Így hát sietve próbáltam törölni az üzenetet, de már jelezték, hogy az üzenetet nem sikerült eltávolítani.

- Ez…

Felkavaró volt belegondolni, hogy a teljes őszinteséggel megírt ajánlásom, íly módom félresikerült.

Ha ilyen sokan látták, miért nem próbálta senki, elolvasni ezt az érdekes regényt? Adományt akartam adni az írónőnek, de nem engedhettem meg magamnak, mert bérmunkás voltam, és alig tudtam megélni a fizetésemből magam is. 

Aztán kaptam egy értesítést, hogy "üzenet érkezett".

[-tls123: Köszönöm.] 

Egy üzenet szállt be a semmiből. Eltartott egy ideig, míg felfogtam mi is történt.

[-Kim Dokja: Maga a szerző?] 

tls123 – ez volt a „Túlélés útjai” szerzője.

[-tls123: Neked köszönhetően, be tudtam fejezni a regényt. Meg is nyertem vele egy pályázatot.] 

Nem hittem el.

A Túlélés módjai megnyert egy pályázatot?

[-Kim Dokja: Gratulálok! Melyik pályázat volt az?] 

[-tls123: Nem fogod ismerni, mégha el is mondom, ugyanis ez nem egy ismert pályázat volt.]

Kíváncsi voltam, hogy hazudott-e. Mert lehet hogy szégyellte, de azt akartam, hogy igaz legyen, amit az előbb mondott. Talán tényleg nem tudhattam, melyikről volt szó. 

Lehetséges volt, hogy más platformokon kicsit elterjedtebbnek bizonyult. 

Kicsit szomorú is voltam ez miatt, de jó volt tudni, hogy ez a remek történet terjed.

[-tls123: Különleges ajándékot szeretnék küldeni neked köszönetképpen.] 

[-Kim Dokja: Ajándékot?] 

[-tls123: Neked, kedves olvasómnak köszönhetem, hogy ez a történet világra jött.] 

Megadtam az írónak az email címemet, ahogy kérte.

[-tls123: Ó, igaz is. Megkaptam a bevételszerzési ütemtervet.] 

[-Kim Dokja: Hú, tényleg? Mikor fog kezdődni? Ezt a remekművet, kezdetektől fogva támogatni fogom…] 

Ez egy hazugság volt. A túlélés módjai napi sorozat volt, így havi 3000 wont kellett volna költenem. A 3000 won, pedig számomra egy kisbolti ebéd árának felelt meg.

[-tls123: A bevételszerzés holnap kezdődik.] 

[-Kim Dokja: Akkor a holnapi epilógus fizetős lesz?] 

[-tls123: Igen, attól tartok, fizetnie kell majd érte.] 

[-Kim Dokja: Persze, hogy fizetem majd! Megfogom venni az utolsót részt!] 

A szerzőtől ezután nem érkezett válasz. Ígyhát kijelentkeztem az oldalról. 

Ezután pedig éreztem, hogy elsüllyedek a pesszimizmusban.

A szerző válasz nélkül távozott, miután sikeres lett…? Csodálatom, kicsinyes féltékenységgé változott. Minek izgultam ennyire? Mindenesetre nem az én regényem volt.

- Ad majd ajándékutalványt? Jó lenne, ha 50 000 won értékeben lenne.

Akkoriban elég naivan gondolkodtam.  

Ugyanis nem tudtam semmit arról, hogy mi lesz a világgal másnap.

The beginning after the end 12. fejezet

 

The baby raising a devil 2.fejezet

A nő, aki elvitt a fürdőszobába, rámmosolygott, és óvatosan, nagy odafigyeléssel, hogy nehogy valamiképpen fájdalmat okozzon nekem, megfosztott kényelmetlen ruháimtól. 

- Kérem hívjon Leának, kisasszony! 
- Rendben.
- Most nagyon jól fogjuk érezni magunkat meleg vízben, és játszunk egy jót! Várja már?
- Igen.
- Ah, nagyszerű! 
Lea hátba veregetett, mintha ez lett volna a világ legaranyosabb tette, és nem csak egyszerű fürdésről lenne szó. 

Nem sokkal azután, hogy a többi cseléd is megérkezett, elkezdtem a teljes értékű fürdőmet. 
Nagyon kényelmes volt, mivel nem kellett mást csinálnom, csak a meleg vízben ücsörögni, miközben engem mosdattak.

Egy kicsit nehéz volt visszatartani azt az inget, hogy megérintsem a puha habfelhőket a víz tetején. 

Viselkedned kell! A csintalan gyerekeket mindenki utálja. 

Tudtam, hogy egy alkalmazott segítsége, elengedhetetlen egy olyan gyermek életében, akiről a szülei nem gondoskodtak. 

 

A cselédek kézmozdulatai, nagyon gyorsak és ügyesek voltak. Szóval nem volt olyan nehéz kibírni azt a kevés időt, amíg teljesen mozdulatlanul kellett maradnom. 

Dubblede herceg rossz fiú volt, de nem olyan szemét, mint Val Lua herceg.

Nem ütött meg, hanem alkalmazott. Dubblede herceg, aki az én előnyömre beleegyezett, hogy maradhassak, nagyon kis mértékben zavargolódott. 

A fürdés után Lea gyönyörű ruhába öltöztetett. 

A ruhák, amiket Dowager császárné cselédje rám tett, nagyon kényelmetlenek voltak, mert durvaak és nagyok voltak rám.

Míg Lea begombolgatta a ruhámat, a cselédek fecsegtek.

- Tényleg örökbe fog fogadni a Mester?

- Még ha maga a császárné, Dowager parancsot is adott rá, ő nem az a típus, akit követni szokta azokat.

- De ő a sors gyermeke! 

- Erről... - a szobalány az ajtóra nézett, és suttogva folytatta - Sokan azt mondják, hogy ez nem igaz, és csak félreértettek valamit a jóslatban. A baba testében rejlő isteni erő mennyisége ugyanis, nagyon alacsony. 

Ez a pletyka volt az oka annak, hogy Val Lua herceg olyan rosszul bánt velem.

Sokan vannak, akik nem úgy gondolnak rám, mint a sors gyermekére.

- Ez nem olyan téma amit a kicsi előtt kellene megvitatnotok! - szidta le Lea a cselédeket, és a kezembe nyomott egy bogrét. 

- Gyerünk, igyál csak belőle! 

A meleg hangra egy kicsit megkönnyebbültem. Nehéz az élet, ha a cselédeid figyelmen kívül hagynak, mint Val Lua idejében.

Az édes ízz szétterjedt a szájban, olyan selymes volt, mint a bársony, és a keserű illatot elnyomták belőle valivel. 

Leah engem nézett miközben én a forrócsokoládémat ittam, és úgy mosolygott mintha annyira aranyos lennék, hogy alig bírja ki anélkül, hogy ezt ki ne fejezze. 

Mikor befejezetem, csak óvatosan letörölte a csokoládét a szám széléről.

- Most mehetünk a mesterhez? 

Sajnáltam, hogy nem tudtam kanállal lekaparni a csokoládét a pohár aljáról, de csak bólintottam, és követtem Leah-t.

Kedvesnek kell lenned!

Az előző életemhez képest, ez a mennyország volt, és imádtam ezt az érzést.

Nem törődik velem, nem emeli rám a kezét, és adott nekem egy egész csésze csokoládét. Ez a legjobb hely ami csak létezik, hogy itt maradjak addig, amíg el nem tudom hagyni azt az országot biztonságban.

De nem hiszem, hogy a herceg majd könnyedén örökbe fogad majd. Ő egy olyan ember, akiről azt pletykálják, hogy hidegvérű ember, vér és könnyek nélkül. És eddig nem  úgy tűnt, hogy a pletykák hazugságokon alapulnának. 

Nem engedhetem, hogy elküldjön. Nem akarok újra meghalni, miután Val Lua herceg újra megver. Nem jó koldusnak sem lenni és éhen halni. 

Lea a hercegi hivatalba vitt.

Láttam a herceget beszélni két férfival, akik tisztnek tűntek. Elengedtem Lea kezét, odafutottam a herceghez, és belecsimpaszkodtam a lábába.

Lea megrémült, egy tiszt pedig leválasztott róla és arrébb vitt. 

Nem akarok újból szerencsétlenül meghalni!

- Nem akarok visszamenni! Nem eszem sokat. Nem fogom még egyszer ezt csinálni, csak azt szeretném, hogy valaki szeressen. Szóval kérem had-

Ekkor aztán a herceg mindenki meglepetésére felemelt, nekem pedig a nyakába kellett kapaszkodnom. Megsimogatott, majd odasúgta nekem - Ne tereld el a figyelmemet! 

Gyengédebben öleltem át a nyakát, és az arcomat a nyakába fúrtam.

- Szejetlek hejceg. - suttogtam a nyakába, mire a herceg testtartása megkeményedett.

</§/>

Wigentra Birodalma, egy ország, ahol a világ legnagyobb kiterjedésű földje található. 

Ezt a hatalmas földet, fel kell osztani több részre, és ha ez megvan, akkor megkapjuk a mai felipítését Wigentra hatalmi feléítését: 

<Az egységes egyház.>

<A császári háztartás.>

<5 Herceg>. 

A három, egyenrangú fél, háromszöget alkotott, amely így kordában tudta tartani egymást, és e mellett pedig az egyesített hatalom az ország jólétét szolgálta.

Ez a háromszög jelentős változásokon ment keresztül. 

Dubblede hercegsége, volt az egyetlen család, amely kiszorította az öt herceget, ezzel pedig megszerezte magának a háromszög egyik csücskét. 

Dubblede kastélya, valóban nagy bravúrokkal dicsekedhetett.

A kastélyban volt egy kőpadló, egyetlen karcolás nélkül, és több hatszögletű oszlop, finom mintákkal díszítve. Egy luxus csillár, amely tükörként is zolgálhatna, a mennyezeten.

Kincsekkel telepakolt dekoratív szekrények mindenhol. Keleti és Nyugati szárnya, számtalan tornya, a  mellette északon elterülő erdőt nem is említve. Ezeken kívül még sok más lenyügöző dolog helyezkedett el a kastélyban és környékén. 

Dubblede hercegénél, egy ilyen hatalmas kastély tulajdonosánál, nem volt túl könnyű dolgom.

Nem fogadott örökbe csupán a cukiságom miatt. 

De szerencsére nem volt teljes kudarc az ott maradási kísérletem. 

Még ha nem is fogadott örökbe, adott egy szobát, hogy maradjak ott egy darabig.

Ha azonnal kirúgtak volna, talán Val Lua-hoz kerülök. 

Ököllel takartam el a számat és felnevettem.

Nagyon tetszett a szoba, amit Dubblede hercege adott nekem. Nem volt idő unatkozni, mert sok játék, és játszótárs, valamint meleg, és hangulatos ágy volt benne. 

És ennek már tíz napja, hogy ebben a kastélyban maradhattam. Ugyanis folyamatosan fizettem a lakbért.

- Mit mondott még a "kalapos hölgy"?

- Orihalkwon van, a jégi fvensíkon. 

- Oriharkon! - kiáltott fel a hűbéres a hír hallatán.

A herceg ölében ültem, és bámultam, miközben ő egyre csak izgatottabb lett.

- Ez csodálatos. Hogy lehetsz ilyen okos?

- Ezért ő a sors gyermeke! - nevetett fel a hűbéres.

Fúrdalt a lelkiismeretem. 

Valójában én egy hamis sors gyermek vagyok. 

Nem mintha a reinkarnáció előtti emlékeimre ne emlékeznék. Nehéz éretten gondolkodni, miközben az embernek még "éretlen agya" van. 

Ha elkezdek felnőttként gondolkodni, vagy napokig fel sem tudok kelni, olyan álmos leszek, vagy pedig, farkas éhes. Márpedig, amikor éhes, vagy álmos vagyok, teljesen babaként kezdek el viselkedni.

 

Az egyik vazallus felém nyúlt, hogy megsimogasson, vagy valami olyat csináljon, mint amiket az aranyos kisgyerekekkel szoktak a felnőttek, mire megugrottam, és a herceg nyakába csimpaszkodtam. 

 Kja, meglepődtem! 

Meglepődtem, hogy valaki, akit nem ismertem, megpróbált megérinteni!

- Gyerek, te nagyon félénk vagy! - nevetett fel az öreg vazallus ahogy ezt mondta és visszahúzta a kezét.

- Elképesztő, hogy ilyen közel tudtok maradni egymáshoz!

- A többi gyerek már ha ilyen közzel lenne hozzá,  már sírna és üvöltene.

- El tudná mondani nekünk, az oltár és a császári család történetét?

Azért beszéltem csak akkor, ha a herceg ülében ülhettem, mert Val Lua herceg bántalmazása miatt, a felnőtt férfiakat, igen ilyesztőnek találtam. Furcsa módon viszont, ez Dubblede hercegre nem vonatkozott

- Gyere le, és ülj ide - mondta a herceg, mire elengedtem a nyakát és leültem az ölébe.