ORV 5. fejezet

Fizetős szolgáltatás indítása (4)

Majdnem felnevettem a döbbenet övezte megrökönyödésemben. Megkellett dörzsölnöm kicsit a szemem, és újra meg kellett néznem, hogy hazugság-e amit épp látok. A fájl kiterjesztése TXT volt. Aztán ott volt ez a személy… Az ajándék, amit küldött nekem, a regényének másolata volt?

[Kizárólagos attribútumot (képesség) kapott.]

[Az exkluzív készségterület aktiválva lett.]

A fájl letöltése után egy üzenetet hallottam a fejemben. Nem volt meglepő, ha a világ a "túlélés útjaivá" változott. A Túlélés útjai minden túlélője exkluzív tulajdonságokkal és képességekkel rendelkezett.

Gondolatban halkan kimondtam, hogy: „Képesség ablak”. Muszáj volt megtudnom, hogy milyen tulajdonságokat kaptam. 

[Az Képesség ablak nem aktiválható.]

Mi? - Megpróbáltam még egyszer előhívni az „Képesség ablak”-ot, de az eredmény ugyanaz maradt.

Abszurd volt. Volt valami ilyesmi a könyvben egyáltalán? Ha nem tudom használni a Képesség ablakot, akkor nem tudhatom meg, hogy milyen tulajdonságokkal vagy képességekkel is rendelkezem.

Ismerni önmagunkat és még az ellenségeink tulajdonságait is, az azt jelentené, hogy legyőzhetetlenek lennénk. De ez egy olyan helyzet volt, amikor még magamat sem ismertem, nemhogy az ellenségeimet.

Miután egy ideig bámultam a nagy ürességet, feladtam, és úgy döntöttem, hogy elolvasom a szöveget, amelyet az író adott nekem.

[Az olvasási sebesség megnőtt az exkluzív attribútum hatására.]

Nem tudtam, mi ez az attribútum, de az attribútum-hatásának köszönhetően kevesebb mint egy perc alatt elolvastam a Túlélés útjai első fejezetét.

Megtaláltam! - Azon a helyen, ahol az ujjam megállt, az események kezdete volt, ahol a főszereplő valami "akciót" csinált a vonatjelenetben.

「 ...Látta, hogy emberek gyűlnek össze a 3707-es kocsi hátsó ajtajánál. A szorosan a markában tartott öngyújtó kereke hideg volt.

Ebben az életben abszolút nem követhetett el semmilyen hibát. Célja érdekében, bármilyen eszközt felhasználhatott

Félelem ült ki az emberek arcára. De ő mégsem érzett bűntudatot.

Minden mulandó volt a világon.

Hideg szemekkel nézett az emberekre. Egy kis idő múlva az ujjbegye megmozdult az öngyújtó bepöccintő kerekén, és feltámadt a tűz. Ezután kezdődött el minden...」

Hideg borzongás futott végig a gerincemen, miközben újra, és újra elolvastam a részt. Hamar kiderült kellemetlen érzésem oka.

- …3707.

Reflexből megnéztem annak a vagonnak a számát, amelyben utaztam.

[3807].

A vagon, amin most ültem, az mögött volt, amelyen a főszereplő utazott. A kezeim gyengén remegtek.

…Várjunk csak egy percet... Hányan élték túl eredetileg ezt a kocsit?

[A homályos ablakon át a 3807-es kocsira nézett. Már túl késő volt. Ez elkerülhetetlen volt. Egyébként is csak ketten maradtak életben abban a kocsiban. ]

Csak ketten maradtak életben. Ez azt jelenti, hogy két ember kivételével mindenki meghalt. És már tudom is, hogy ki az a két ember...

Felemeltem a fejem a mobilomból és értetlenül néztem Yoo Sangah-ra. Talán ez a nő is meghal. Ahogy Én is.

– Dokja-ssi, nem kellene ezt abbahagynunk?

Valami elkezdődött azon a helyen, ahová Yoo Sangah mutatott. Valaki nyögött. Egy fiatal fiú pedig egy idős nő előtt  mocorgott.

– A francba, rossz kedvem van, és ez az idős hölgy is folyton csak nyafog és nyög! Nem tudna kussban maradni?

Egy fiatal fiú volt, aki diák lehetett csupán, és az ajtónak háttal állt.

Vékony volt, és fehérre festett haja. A neve az egyenruhájára erősített jelvényre volt írva.

Kim Namwoon. Egy név, amit egészen jól ismertem.

[- Csak Lee Hyunsung és Kim Namwoon maradt életben ebben a kocsiban. Nem számít... Amúgyis csak ők ketten kellenek. ]

– Nem mondtam, hogy fogd be a szád?

Az izgága Kim Namwoon megragadta a nagymama gallérját. A nagymama pedig csak tehetetlenül tántorgott a lábain. Kim Namwoon tenyere cikázott a levegőben.

Pofon. Pofon.

Normális időkben valaki rohanna, hogy megállítsa ezt a viselkedést. De most senki sem mozdult. 

Nem sokkal később a pofonok ütésekké erősödtek.

- Se-segítsen valaki. Valaki mentsen meg…!

Hallottam egy ököl hangját, ahogy keményen, egy testhez ütődik. Kim Namwoon körül néhány ember felhördült, de egyikük sem akart beleavatkozni különösebben. Meglepő módon az első személy, aki felszólalt, Han Myungoh volt.

- A mai fiatalok így bannak az idősebbekkel?...

Egyetértés helyett válaszul csak egy gúnnyal vegyes hangot kapott.

– Uram, meg akar halni?

- …Mi?

– Még mindig nem érted a helyzetet?

– Milyen a baromságot mondasz te köcsög?

Kim Namwoon csak nevetett a káromkodó Han Myungoh-n. Ujjával a metró kocsijának mennyezetére mutatott.

– Te nem látod ezt?

A mennyezeten egy holografikus képernyő látszott.

[K-Kímélj meg!]

[Ááááá!]

[Meghalsz! Meghalsz!]

Nem csak vonatkocsikról, vagy a Daepong Gimnáziumról volt szó. Élő videó volt az egész országban haldokló emberekről. Kim Namwoon folytatta a beszédet.

- Még mindig nem érted? A hadsereg nem jön megmenteni minket. És valakinek meg kell halnia.

– M-Mit mondasz…?

- Ki kell választanunk egy embert, aki meghal.

Han Myungoh nem tudott válaszolni. A kezének a szabadon hagyott felületén felállt a szőr.

- Persze, hogy tudom, mire gondolsz. Meg kell ölnöd a honfitársaidat, hogy élhess. Ez olyasmi, amit csak a rohadékok csinálnak. De tudod, ez egy rajtunk kívül álló erő. Az irányításunkon kívül. Meghalunk, ha nem ölünk. Ki fog minket hibáztatni? Meghalnál a végén az erkölcseid miatt?

– A-az n…

- Jól gondold meg. A világ, amit eddig ismertél, most ért véget.

Han Myungoh válla megremegett. Nem csak Han Myungoh volt az egyetlen. Az emberek szemében látszott, hogy valami megrepedt bennük. Ez egy olyan jelenet volt, ahol a homályos erkölcs összeomlott. Kim Namwoon éket ütött ebbe a kis repedésbe.

- Az új világhoz új törvények kellenek.

Kim Namwoon. Egy fiatal férfi, aki a leggyorsabban alkalmazkodott a Túlélés útjai világához.

Kim Namwoon megfordult, és folytatta a nagymama ütlegelését. Ezúttal senki sem állította meg. Han Myungoh, és a többi férfi… Még Lee Hyunsung sem.

A katona ökle remegett, ahogy elveszett arckifejezéssel meredt a levegőbe. Talán ő is döntött.

- *Sóhaj*… Nehéz megölni. Ti csak nézni akarjátok? Le akartok maradni róla?

Az emberek remegtek Kim Namwoon szavaitól. Az arckifejezésük olyan könnyen olvasható volt, mint egy ponyvaregény mondatai.

[Ha öt percen belül nem ölnek meg valakit, mindenki meghal, aki ebben a kocsiban van.]

Az emberek szeme megváltozott.

- Ha a nagymama nem hal meg, mi öt percen belül meghalunk...

A legprimitívebb szem, ami egy élőlénynek lehet, az embernek van.

– Igen… ennek a baromnak igaza van. Ha ezt nem tesszük meg, mindenki meghal.

Az első ember Kim Namwoon felé rohant. Megrugta az idős hölgyet, aki összeesett és összegömbölyödött.

- Elfelejtetted? Valakinek meg kell halnia! Hogy élhessünk!

– A francba… nem tudom.

A második és a harmadik ember is csatlakozott.

A nagymamától távol álló emberek...A gyáva férfiak, akik eddig csak ácsorogtak, csatlakoztak. Egy egyetemista ezt az egészet csak a telefonjával filmezte. Ott volt még egy gyermek anyja is és Han Myungoh is.

Mindannyian meglincselték a nagymamát, a halálát akarva.

- Meghalsz! Halj meg gyorsan!

Olyanok voltak, mint a halálbüntetésért együttműködő őrök. Mint az őrök, akik egyszerre húzták meg a kart, hogy ne tudhassák, ki ölte meg a foglyot, ezek az emberek passzívan rúgták és ütötték a nagymamát.

És én végignéztem mindezt. Csak ott álltam, mint valaki aki csak úgy nézné az eseményket, akárcsak egy regény lapjait.

A nagymama, akinek a nevét sem tudtam, olyan volt számomra, mint aki eddig sem élt. Az eredeti forgatókönyv szerint a nagymama meghalt. Szóval… nem volt bűn megfigyelni ezt a halált.

Ebben a pillanatban Yoo Sangah felkelt a helyéről.

– Meg fog ölni! - Reflexből megragadtam a kezét. – Mondtam, hogy ne mozdulj.

A kar, amit fogtam, remegett. Yoo Sangah szorosan ökölbe azorított kêzzel próbálta leplezni a remegését.

- Tudom, tudom…!

– Yoo Sangah-ssi meg fogsz halni, ha most odamész.

Yoo Sangah egész teste remegett a félelemtől. De még ennek ellenére is rá kellett jönnöm, hogy...

Annak ellenére, hogy a történet műfaja megváltozott, néhány ember még mindig fényesen ragyogott.

- Yoo Sangah-ssi. Ülj le!

Azonban az a személy, aki megváltoztathatta ezt a történetet, nem Yoo Sangah volt. Nem Yoo Sangah volt ennek a világnak a főszereplője.

- Hú? De-...

– Tedd, amit mondok, csak most az egyszer. Ezek után nem szólok bele többet a dolgaidba.

Miután erőszakkal visszaültettem Yoo Sangah-t a helyére, mély levegőt vettem és megfordultam. Kiegyenesítettem a hátam, és megremegtem, ahogy kifújtam. Lassan meglazítottam a bokám és a csuklóm.

Valójában egy kicsit korai volt az bemelegítés. Eredetileg ugyanis nem ez volt a tervem.

–…Dokja-ssi?

Nem válaszoltam a hívására, csak az embereket néztem. Az embereket akik a  nagymamát akarták megölni.

Nem azért voltam mozdulatlan, mert féltem. Kim Namwoontól vagy az emberektől. És nem azért mert nem értettem egyet az embertelenségükkel.

Hanem csak vártam. Arra a pillanatra, mikor lépnem kellett. És így…pár pillanattal később...

Kwaang!

Aztán...

- Ack! Mi történt?

Robbanás hangja töltötte be a fülemet, és a vonat megremegett. Az emberek kiáltoztak. Ennek a kocsinak az ajtajának jobb felső sarkából füst szállt fel. Elkezdődött. „Ő” megérkezett.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kapkodtam a lábaimat és elhaladtam a sikoltozó emberek mellett, majd a nagymama felé lendűltem.

- Mi? Eeeeok!

Kim Namwoon összeütközött velem, és sikoltozva a földre esett. Első pillantásra úgy tűnt, hogy megmentettem a nagymamát, de nem ez volt a célom.

Hol is volt? Gyorsan körülnéztem.

Valaki a nagymama felé zuhant a robbanás miatt. Egy gyerek sírt a pokol közepén. A gyerek, aki korábban a rovargyűjtő hálót tartotta.

– Bocsáss meg egy pillanatra...

Elvettem a hálót a gyerektől.

Gyorsan bedugtam a kezem a hálóba, és egy szöcske kitin váza rögtön a bőrömhöz is ért. Kivettem egyet, és a gyerek kezébe nyomtam. Aztán az emberek felé fordultam.

- Mindenki álljon meg. Nem élhettek, ha megölitek a nagymamát!

A hangom meglepően tiszta volt a robbanás utáni átmeneti csend miatt. Az emberek egymás után felém néztek. 

– Tegyük fel, hogy megölktek a nagymamát. Mi lesz a következő lépés?

A meglepett arcok látványa jól nézett ki. Mesélek még egy kicsit...

- A nagymama halálát annak fogják elismerni, akit a dokkaebi „első gyilkosának” tart, és egy kis időt nyernek ez után. De aztán mi lesz?

- Ah…

- Ha igaz, amit a dokkaebi mondott, akkor mindenkinek meg kell ölnie egy dolgot. Szóval kit fogsz megölni a nagymama után? Megölöd a melletted lévőt?

Az emberek, akik ilyesmire gondoltak, eltávolodtak egymástól. Borzalom volt a szemükben. Valójában mindenki tudta. A nagymama még csak a kezdet volt.

Kim Namwoon észrevette a megrendült légkört.

- Haha, mitől aggódsz? Akkor legközelebbit öld meg! Gyávák. Ne törődj előre a soroddal! Az esélyek egyenlőek!

Gondoltam, hogy Kim Namwoon valami ilyesmit fog mondani. Egy enyhe kézlegyintéssel leintettem.

- Nincs szükség ilyen szerencsejátékra. Van mód a túlélésre, még ha nem is leszel gyilkos.

- Mi?

– H-Hogyan?

Az emberek nagyon izgatottak lettek. Kim Namwoon arckifejezése eltorzult.

- Elfelejtettétek? A forgatókönyv egyértelmű feltétele az volt, hogy „egy embert" öljetek meg.

A legtöbben még mindig tanácstalanul álltak, de néhányan észrevettek valamit.

[Ölj meg egy vagy több élőlényt.]

Úgy van. A kezdetektől fogva a „személy” szó soha nem szerepelt a forgatókönyv tartalmában.

Ölj meg egy vagy több élőlényt. Más szóval, bármilyen élet lehetséges volt. Egy gyors észjárású ember kiabált a kezemben lévő gyűjtőhálóra.

- Rovar! Rovarok!

A szöcskék a gyűjtőhálóban ugráltak. Az emberek szeme felragyogott. Bólintottam.

– Így van, a rovarok.

Bedugtam a kezem a hálóba és kivettem egy szöcskét. Egy duci volt, amit korábban láttam.

- A-Add ide! Gyorsan!

- Csak egy! Csak egy kell!

Lassan hátraléptem, miközben a közeledő embereket néztem. Most szembesültem azzal a robbanásszerű őrülettel, amely megpróbálta megölni a nagymamát. Mégis felbukkant egy mosoly az arcomon. Miért? Még ebben a lélegzetelállító feszültségben is miért dobogott a szívem az örömtől?

- Örülnél neki?

Úgy hadonásztam a hálóval, mint egy tréner, aki provokál egy állatot. Több türelmetlen ember ugrott felém.

– Akkor kapd el őket!

Összetörtem a szöcskét a kezemben.

[Elérte a „First Kill” eredményt!]

[100 érmét szereztél és további kompenzációkat.]

Ezzel egy időben a másik kezemben lévő hálót a lehető legerősebben eldobtam. A terület másik oldalára, ahol a nagymama és a tömeg összegyűlt.

- Ez őrület!

A rovarok elszabadultak a kocsiban, és amennyire csak tudtak, ugráltak a szabadságért.