My classmates are vampires 1. fejezet

The baby raising a devil 5. fejezet

 

A kenyéres eset után minden békés volt.

Az egyetlen említésre méltó dolog az volt, hogy Leának eszébe jutott, hogy elfelejtett odaadni nekem két cukorkát, amit a herceg adott nekem. 

De a mai nap más volt. Reggel óta szobalányok sürögtek-forogtak körülöttem. Hatalmas gyerekruhába öltöztettek. 

Ráadásul a vádlimig érő csipkezoknihoz, fényes cipőt társítottak, a hajamba pedig szalagot kötöttek.

– Gyerünk, lássuk, hogy kényelmes lesz e önnek. Próbáljon meg sétálni, kisasszony.

Miközben nehezen járni kezdtem, a szobalányok felkiáltottak: Whoa!

Dubblede szolgái nem voltak olyan rosszak, mint Vallua szolgái, de engem folyamatosan idegesítettek. Ahhoz azonban, hogy kényelmesen élhessek, elengedhetetlen volt a szolgák szeretete. Amint megálltam, behívtam a szobalányokat. 

– Linda gyeje igye!

- Ohó..., láttuk egymást már tegnao este is. Örülsz, hogy újra találkozunk?

- Ez tityok dee... Ljinda a kedvencem.

Először is meghódítom egy szobalány szívét.

– Tyessék. Agyok neked egy cukojkát.

– Miért adod oda nekem ezt az cukorkát?

- Ez tityok...... azéjt mert én Daliát szeretem a legjobban.

Ezzel meg is volt az első személy akit meghódítottam. Majd ahhoz fordultam, aki az uzsonnáért volt felelős. 

- Ha Yuni beteg, szomojú vagyok...

- Jaj nekem...

- Ez titok... Yuni a kedvencem.

És elintéztem azt is aki napi progjaimért volt felelős.

"Nos, még ha utál is a családom, mint Vallua idejében, a szobalányok titokban elkényeztethetnek."

Amikor megláttam a szolgálólányokat, akik imádtak engem, büszkén gondoltam arra a sok nehézségre, amit régen elszenvedtem.

- De miéjt öltöztyem ma így fel?– kérdeztem Leát, aki szeretettel mosolygott rám.– Hova megyek?

– Részt vesz a mai találkozón. A mester azt mondta, hogy bemutat téged a vazallusoknak.

"Bemutat?"

Láttam néhányat közülük már messziről, de hivatalosan nem mutattak még be engem soha. Azt hittem, nem fog bemutatnia, ha hamarosan úgyis visszamegyek a fővárosba.

Szóval...

"Biztosan itt tart még egy jó darabig!"

Örömkiáltással a szívemben követtem a szolgálólányokat.

De olyan emberek voltak a folyosón, akiket még soha életemben nem láttam. Lea válaszolt, amikor ránéztem.

– Szponzorálandó gyerekek.

Aha, biztos, hogy a mai ülés napirendjén van egy szponzorálni való gyerekválasztás.

Az arisztokráciában támogatási rendszer működött.

Arról van szó, hogy a tehetséges gyermekeket kiskoruktól kezdve nevelik, tanítják hogy a család által megkívánt tehetséggé fejlesszék ki őket.

"Ezúttal kit szponzorálnak?"

Ha olyan nemesi család szponzorálja őket, mint a Dubblede, akkor  nagyon híres csodagyereknek kell lenniük.

Amikor beléptem az ülésterembe, láttam, hogy a vazallusok körül vesznek valakit. Elég alacsony ahhoz, hogy gyereknek nevezzék. Első pillantásra úgy nézett ki, mint egy kamasz fiú.

A fiút a felnőttek lassan összenyomták, így nem lehetett részletesen látni, de tisztán hallottam a hangját.

– Helló, Dubos úr, Martin úr, Lux báró és...

A vazallusok vigyorogtak, mintha örülnének az udvarias kisfiúnak, aki annyi ember nevét megjegyezte.

– A kis Jude napról napra intelligensebb lesz.

– Apám azt mondta, keményen kell tanulnom, hogy olyan legyek, mint Mr. Dubos!

Dubos nevetett, és megveregette a vállát. Ekkor az egyik vazallus felfigyel rám. 

Mikor meséltem a vazallusoknak a  császári palota és a templom ügyeiről akkor is voltak páran, viszont most is láttam pár ismerős arcot közülük az emberek sokaságában.

"Most megmutatom nekik!"

- Helló!

Miközben egy felnőtt viselkedését utánozva üdvözöltem őket, nevettek.

–Oh Istenem! Megtanultad hogy is kell köszönni!

Amikor néhány vazallus közeledett felém, végre elkezdtem látni az elrejtett gyermek arcát.

Viszont teljesen megdermedtem, mikor rájöttem, hogy ki is az a gyermek. 

"Marco Jude." 

Nagyon-nagyon jól ismerem azt a gyereket.

Mert ő volt az egyik legrosszabb ember, akivel valaha találkoztam! Amikor Vallua herceg gyermekeként éltem, egy ideig egy akadémiára jártam. Akkoriban Marco volt a professzorom. 

Fiatal és ambiciózus ember volt, és e mellett jó professzor is.

De nekem.....

"Túl sokat flörtölt."

Vallua herceg vejének pozíciójára törekedett. Nem illő módon sokszor megérintett az engedélyem nélkül. E mellett pedig a beleegyezésem nélkül is megölelt, majd mikor már nem bírtam elviselni, amikor túl messzire ment és megpróbált megcsókolni, feljelentettem az akadémián. 

Viszont engem űztek el mint zaklatót. 

"Ha ez a fickó elcsábított és megbántott, miért nem tettél feljelentést a kezdetektől fogva?"

"Ha nem tetszett, miért nem sikoltottál?"

" Féltem, így még sikítani sem tudtam."

"Akkor miért most... Azt hiszem, nem tetszett, amikor újra rágondoltál.  Aranyásó vagy?"

Semminemű tiltakozásom nem használt a vádak ellen.

Csak hat hónapig függesztették fel, mert megérintett egy diákot, én pedig kénytelen voltam elhagyni az akadémiát a zaklatások miatt, mert promiszkuizmussal* gyanúsítottak. Ezt követően a családom szégyenének tekintettek. 

(*A szexuális partnerek gyakori váltogatása)

Csak erre az időre tudtam gondolni és bosszút akartam állni mindenáron. 

Most még gyerek. De a jövőben egy hatalmas nagy szemétláda lesz!

"Nyugodjunk meg. Ha ok nélkül most így fogok viselkedni, akkor az örökbefogadás szóba sem jöhet."

Aztán Dubblede hercege bejött a szobába. Az összes ember meghajolt.

A találkozó első pontja a szponzorjelöltek áttekintése volt . Marco hátul leült a pódiumra.

– Jaj, te már megoldod az ilyen szintű matematikai feladatokat?

- Igen! Ismerned kell a számokat, hogy bekerülhess  az Audit and Inspection Board-ba*. De maga a matematika amúgy is szórakoztató. Készítettem néhány képletet a tanárommal..."

(*Az Audit and Inspection Board egy nemzeti szervezet, aminek központja a dél-koreai Szöulban található . Elsődleges feladata az állami és közigazgatási szervek elszámolásainak ellenőrzése.)

" Hazug..."

Nevetséges volt számomra ez az információ ugyanis tudtam a jövőjét.

Marco Jude távolról sem csatlakozott az Audit and Inspection Boardhoz, hanem egy jelentéktelen akadémia karához csatlakozott. Szóval bolond volt, aki eldicsekedett nekem még régen, hogy milyen nagyszerű hálózata van. 

Apja, Jude báró büszkén nevetett. 

A baráti légkörből ítélve úgy tűnt, hogy a támogatott gyermek kiválasztása Jude báró és felesége kívánsága szerint fog történni.

A kérdezz-felelek szekció után Marco visszaült a mellettem lévő ülésre. Lenézett rám és suttogott.

- Láttad ezt, kölyök? Soha nem fogsz nyerni.

"Mi?"

Döbbenten néztem rá

Egy négyévestől tart...

Marco Judenak úgy tűnt, hogy a szponzori átvilágítás miatt jöttem el a találkozóra.

Az arca csupa izgalommal teli, mivel le akarja törni riválisai versenyszellemét minél hamarabb. Arra emlékeztetett, amikor a tudományos intézet professzora volt.

– Nos, talán úgy gondolhatod hogy mivel Dubbled hercege eddig békén hagyott, szóval nincs mitől tartanod, de miután örökbefogadott azt tehet veled amit csak akar. – folytatta vigyorogva. – Azt hallottam, hogy szegény gyerek vagy, igaz?

"........"

- Hallottam, hogy a császárné odadobott Dubbledének.  Ez kb ugyanaz, mintha csak kidobtak volna kukába. 

Marco, aki ezt mondta, nevetett, én pedig ökölbe szorítottam a kezem. Előző életemben hülye voltam. Nem tudtam semmit, és ijesztő volt egyedül lenni.  

Sokszor meghajoltam anélkül, hogy egy szót tudtam volna mondani. De én már meghaltam háromszor és most a negyedik életem élem.  

Azzal megharaptam Marco karját.

– Argh ! 

Amíg ő hason feküdt összekuporodva a karját dédelgetve, én gyorsan ökölbe szorítottam a kezem és megütöttem! Bumm!

- Aah! Aah !

Ahogy felhangzott a sikoly, többen rohantak felénk a csarnokot örző örök közül, és mikor megláttak minket, csodálkozva néztek ránk. 

Az emberek azonnal megpróbáltak elszakítani Marcótól, de kihúztam még egy csomó haját, mielőtt sikerülhetett volna nekik.

– Mit csinált?! - a vazallusok a homlokukat ráncolták rám és Marcóra.

- Az a kis dolog, amitől... engem, hirtelen ...!

Az egyik kezemmel Markóra mutattam.

- Gyejünk csak, josszfiú !

- Mi ...?

- Azt mondta, hogy Dubbled herceg egy szemét!

Ezt még koldus koromban tanultam. Az nyer, aki az első ütést beviszi. És a  higgadt nyeri a vitát.

Persze hátborzongató volt a herceg szeme láttára felhajtást csinálni, de jobb volt, mintha bolondnak néznek, akit csak üt.

De furcsa volt. 

Miért lett ennyire csönd a szobában?

The baby raising a devil 4. fejezet

"Szipogás"

"Szipogás"

Könnyes és taknyos sütit ettem. Az elmém ezzel egy időben teljesen üres volt. Dubblede hercege kicsinyes egy fickó. A maradék kenyeret meg tudom én enni. Mégis miért olyan dühös emiatt? Bosszús tekintettel néztem a velem szemben ülő hercegre. 

Lea, aki hozta nekem a sütit , bűntudatos tekintettel ezt mondta: 

- Korán lefeküdt, és nem tudott enni. Így...  

– Így hát felkapta a szolgák által eldobott kenyeret.

"......"

Lea arca elsápadt. Továbbra is bűnösnek látszott, de nem Lea volt hibás.

Miután kissé jóllakottnak éreztem magam, Lea felé nyújtottam a kezem.

- Megyek...

Be akartam fejezni a sütiket. De nem akartam látni, ahogy a jó Leát egy rosszfiú szidja !

Ekkor a herceg felém nyújtotta a kezét. A herceg keze, amely a többi sütit éppen nekem akarta adni, megállt a levegőben...

A légkör hirtelen hidegebb lett.

"........"

"........"

"........"

- Mi a baj vele?

– Azt hiszem, fél öntől, mivel nem sokkal ezelőtt megszidta.

Leának igaza volt. Borzasztóan megijedtem attól, ahogy a herceg megfenyegetett. Egyedül a tekintete idegesített. Szóval azt mondtam, 

– Visszamejek. 

Lea gondterhelt pillantása alábbhagyott, és egy ponton az ajkába harapott, mintha elhatározta volna magát. 

– Me... mester!

"......."

– A kisasszonynak be kell fejeznie az étkezését, úgyhogy jobb lenne ha vissza menne!

Úgy nézett ki, mint egy lovag, aki egyedül támad egy hadseregre. A herceg rám meredt, én pedig Lea karja mögé bújtam. A herceg hamarosan bólintott.  

Amint elment, Lea felvett az ölébe, hogy minél hamarabb a szobámban legyünk.

Aztán gyorsan ki is ment.

Az arca sápadt volt, és az ajkai pedig remegtek. Lea, mint szolga aki a kastélyában él már egy ideje, tudhatta, milyen hidegszívű a herceg. 

Szóval képzeld el, hogy milyen ijesztő lehet, ha így viselkedik.  

"– Egy hozzá hasonló ember nagyon ritka." 

Megborzongtam. Lea benyitott a szobámba és hozott nekem ennivalót. Zabkása volt benne gesztenyével.

Megveregettem a hasam, miután kiürítettem két tál zabkását. 

- Sajnájom, hogy folyamatoszan éhes vagyok.

Lea könnyes arccal átölelt.  

- Ne mondja ezt. A kisasszonynak sokat kell ennie, és aludnia. 

Nevetett miközben lefektetett.

– Álmodjon szépet, kisasszony! 

miután ettem, és nyugodtan aludtam, felébredtem. Tegnap este nagyon rosszul éreztem magam Lea miatt, ezért úgy döntöttem, hogy ma megmutatom neki, hogy milyen cuki is vagyok. – Leja, szejetlek!

A szobalányok majd elolvadtak, amikor megláttak, ahogy a pufók kis karjaimmal átölelem a lábát.

Lea szája sarka felfelé görbült.

Hirtelen egy szobalány, aki az ajtóra nézett, megmerevedett, és hamarosan az összes többi szobalánynak ugyanaz az arckifejezés ült ki az arcára.

"– Gasp, ez a rosszfiú!"

Dubbled hercege és hadnagya engem bámult. Sietve elbújtam Lea mögé.

-Kis... kisasszony...

A hadnagy és Lea egyszerre szólongattak. De én csak megráztam a fejem

" Nagyon ijesztő..."

Még mindig féltem a tegnap esti események miatt tőle . 

Kissé kínjában, izzadtságcseppekkel az arcán, a hadnagy ezt mondta, a herceg felé fordulva - Mi lenne ha megpróbálná a nevén szólítani? Hátha előjön a kicsi...

"......"

A herceg csöndben maradt. Engem bámult, és egy pillanatra összevonta a szemöldökét.

A fejemben megráztam a fejem. 

"– Bácsi, az a rosszfiú még a nevemet sem tudja."

Tíz napja voltam itt, de soha nem szólított a nevemen. Csak furcsa beceneveken szólított. Valószínűleg soha nem bontotta ki a Dowager császárnő által küldött adataimat.

– Leblaine.

a herceg a nevemen szólított. 

"– Tudja a nevem?"

Annyira meglepődtem, hogy csak pislogni tudtam. A hercegnek volt egy híres története, hogy még Mina nevére sem emlékezett, pedig több mint három hónapja a palotában volt. Csoda volt, hogy a herceg emlékezett a nevemre. 

"– De nem mintha egyáltalán érdeklődne irántam. "

A herceg ismét beszélni kezdett hozzám

- Mi a baj? Gyere ide.

Mindenki szeme rám szegeződött. Haboztam, de lassan kinéztem.

- Mef fogsz ütni?

– Nem foglak.

"- Már megtetted. Megütöttél a szavaiddal. A szavaiddal!"

Amikor bizalmatlan tekintettel néztem rá, kivett valamit a zsebéből. Egy nyalóka volt az.

– Sok minden van még itt.

"......"

Minden ellenérvet elvetettem, és odarohantam hozzá.

Valahogy úgy tűnt, minta egy arrogáns vigyor csücsülne a szája sarkában. 

Igen, egy kicsit meglepő volt, hogy egy gyerek, akit az özvegy császárné küldött, besurran az éjszakába. A császári palotáról és a templomról is meséltem neki.

 " Hány cukorka van? Gazdag, talán van tíz is."

A folyosón séta közben vitt engem az ölében. Valahányszor megláttak minket a folyosón így, megdöbbentek, és abbahagyták az épp végzett munkájukat. 

Ez természetes reakció volt.

A herceg, aki már megállt, lerakott egy ajtó előtt. 

"– Biztosan vannak itt cukorkák!"

Nagy várakozással nyitottam ki az ajtót és bementem. 

Megdöbbentem, és nyeltem egyet, amikor megláttam, hogy cukorkák vannak mindenhol a szobában.  A hercegre pillantottam.

"– Tényleg megehetem ezt az összeset?"

Kérdeztem a szemeimmel a hercegre pillantva engedélyért, mire a herceg csak annyit mondott monoton, érzelemmentes hangon. - Egyél annyit, amennyit csak akarsz.

"Istenem!"

A cukorkakupachoz rohantam. Sok cukorka volt, amit még soha életemben nem kóstoltam meg. 

Voltak olyan édeségek is amik a csomagolásuk alapján csokoládék, vagy talán májvacukrok lehettek. Gyorsan letéptem az egyikről a fényes arany csomagolást, és bedobtam a számba.

"...Ez nagyon finom!"

A herceg összevonta a szemöldökét, miután egy ideig sokkot kapva néztem magam elé. Viszont nem volt időm ilyesmivel törődni. A gazdagok minden nap ilyen finomságokat esznek? 

Az édes csomók gyorsan elolvadtak a számba, a gyümölcsszirup íze pedig gyorsan szétterjedt a számban.

A letöbbet ebből a fajtából, már majdnem mind megettem. 

Minden alkalommal, amikor rágtam rajta egyet, az arcom pufók lett és megremegett. 

Gyorsan befejeztem azt ami a számban volt, és vettem is be a következőt.  

Ezúttal egy nyalóka volt az amit kinéztem magamnak. 

Már tettem is volna be a számba az édességet, mikor valaki tekintetét éreztem meg a tarkómon, így hát haboztam. 

A hercegre pillantottam.

"Ha ezt mind megeszem.. Undorító leszek..."

Nem vettem észre azt már, mikor koldus voltam, hogy egyetlen falat megosztott étellel is tudtam szeretetet kimutatni? 

Szóval felé nyújtottam egy cukorkát. 

– Agyok nekegy egyet...

Rám pillantott, és zavartan összehúzta a szemét.

- Miért?

Nem mondtam semmit, míg lassan ismét kinyitotta a száját.

- Furcsa vagy.

"......"

Kicsit idegesítő.

"Megdoblak egy cukorkával, és majd úgy teszek minta csak véletlen lenne.."

 Gondolkodtam rajta hogy megtegyem e, de eszembe jutottak a céljaimra, és lenyugtattam magam. 

"Nagyon szükségem van ennek a rosszfiúnak a segítségére, ha nem akarok nyomorultul meghalni."

Jó kapcsolatot kell kiépítenem vele. 

"Előző életeimben nem voltam tapasztalt, így nem volt esélyem, viszont ezúttal előnyöm van." – gondoltam magamban, miközben a karjaiba ugrottam.

–  Herceg, köszönöm szépen a cukorkákat.

A herceg megdöbbent, de aztán elmosolyodott.

The beginning after the end 41. fejezet

 

The beginning after the end 40. fejezet

 

The baby raising a devil 3.fejezet

- Nagyon engedelmes.

Hamarosan újabb vazallusok léptek be az ülésterembe. Közben pedig én mozdulatlanul ültem a herceg ölében. És amikor kérdésük volt az egyházzal és a császári családdal kapcsolatban, válaszoltam nekik.
Egy idő után a találkozó pedig véget is ért. A vazallusok sorra távoztak, míg csak egy nagyapa maradt, aki odajött hozzám. 

– Köszönöm, hogy elmesélted ezt a történetet.

"Nem, semmi gond. Ez bizonyos értelemben hasznomra válik majd."

Nagyon nehezteltem az egyházzal kapcsolatban. Ugyanis amikor megjelent az igazi sors gyermek, engem feláldoztak Ő érte. Azonkívül nem tudják kiásni az oriharcont a fennsíkról.

– Tessék. Itt egy ajándék.

A nagypapa megkínált egy cukorkával. Kicsúsztattam a kezem Dubblede hercege karjából, és elvettem az édességet. A nagyapa széles mosollyal hagyta el a szobát, és azt mondta: 

– Jaj, ez a gyerek nagyon aranyos. 

Már csak két ember maradt a szobában, én és a herceg. Hirtelen rám pillantott, és elvette az édességet amit kaptam.

Megdöbbentem, és többször oda-vissza kapkodtam a fejem a herceget és az édesség között.  És hamarosan nagyon is szomorúnak  éreztem magam.

"A cukorkám! Az édességem! Te rohadék, elvetted egy gyerek édességét!"

Dubblede hercege iszonyatos gyorsasággal, azonnal lehámozta az édesség csomagolást. És...

- Nyisd ki a szád!

"Nekem? Félreértettem volna őt?"

Amint erre gondoltam, a herceg két ujjával megnyomta az arcom. A nyomástól pedig kinyílt a szám, és be is tette a cukorkát a számba.

"Milyen durva."

Ennek ellenére nagyon is finom volt az édesség. A herceg pedig megint megnyomta az arcomat, ami dudorodott az édességtől.

– Vissza akarsz menni a fővárosba?

- Nem.

- Miért?

"Miért mennék vissza a fővárosba? Ott van a császári család, a templom és a rossz herceg. Mindannyian olyan emberek, akik bántottak engem."

Ezt azonban nem tudtam neki elmondani, ezért ezt mondtam:

- Mejt szejetem a hejceget.

Eddig a Dubblede volt az egyetlen család, mely nem hagyott rám szomorú emlékeket. Nagyon szép emlékeket hagytak bennem. A cukorkák, amiket adott, nagyon finomak voltak. A takaró, amit kaptam, nagyon meleg volt. Lea altatódalát pedig jó volt hallgatni.

Dubblede hercege nem volt olyan gonosz, mint ahogy gondoltam. Így gondoltam, majd megláttam a herceg arcát. Csak mosolyog? 

Aztán Lea megérkezett értem. 

– Kisasszony, mester... – mondta Lea, miközben meghajolt. A herceg felemelt, hogy Lea vehessen fel.

– Ne hagyd, hogy zajosan bolyongjon.

"Igen. Egy ilyen hidegvérű ember soha nem mosolygott volna."

Visszatérve a szobába, az asztal előtt álltam és kockákkal játszottam.

"Oké , még egy kell, és máris kész a 12. emelet. Még egy... Csak még egy!" 

A szobalányok, akik nézték, ahogy egyedül játszom, beszélgettek.

- Biztos vagy ebben?

- Igen.

Amikor Lea bólintott, a szobalányok kezükkel eltakarták a szájukat. 

- Istenem.

- Semmiképpen.

- Nyugatról kelt fel volna a nap? A mester aggódik a kicsi miatt?

"Ki törődik velem?" -  Meglepődtem, és a tornyok leomlottak.

"Áu!"

Lea gyorsan hozzám futott.

– Semmi baj kisasszony. Visszateheted őket. –  mondta Lea, miközben összeszedte a lehullott kockákat, és lassan felrakta elém.

– Kérem, meséljen nekünk, Lea.

- Úgy van. Mit mondott a mester?

Igen, mondja el nekünk. Lea kinyitotta a száját, miközben a kockákat építette nekem.

– Az éjszaka veszélyes, úgyhogy nagyon vigyázz a babára.

"Miért mondta ezt?"

Meglepett és lenyűgözött a pozitív gondolkodása. 

– Akkor nem fogadja örökbe a babát?

– Remélem igen, és boldog lesz, hogy testvérei lesznek. 

Ó, Dubbledének három gyermeke van. Fiatal koruk óta híresek voltak. Mindannyian megmutatták jó megjelenésüket, harcművészeti készségeiket, intelligenciájukat és menő személyiségüket. Még soha nem láttam őket, de eleget hallottam a hírnevükről. Egy másik dologról is ismerték őket, "Mina testvéreiről".

Hidegek és közömbösek voltak másokkal, mint a herceg, de olyan édesek voltak Minával, mint a méz. 
Híres történet volt, hogy amikor Minát egy másik Birodalom elrabolta, rohantak, és összetörték azt a helyet. A legidősebb fiú arról is híres volt, hogy belegabalyodott a koronaherceg és Mina szerelmi történetébe.

– De rossz dolog lenne, ha a babát örökbe fogadnák?

- Mi?

– Tudod. A mester olyan ember, aki még elődjét is megkéselte, és biztos hogy jól esne neki, hogyha egy másik herceg örökbe fogadná…

– Linda! – kiáltott Lea, és dühös pillantást vetett a szobalányra, majd egy bólintással elküldte a többi alkalmazottat. Aztán gyengéden megfogta a kezem, és azt mondta:

– Nem olyan rossz.

"......"

– Ez egy nagy félreértés, nagyon kedves ember!

"......"

- A mester nem olyan hidegvérű, mint amit az emberek mondanak. Szerette és gondoskodott néhai feleségéről. Amikor a hercegnő vajúdott, visszasietett ide, de akkor már késő volt.

Lea szeme tele volt bánattal. A hercegné terhes volt negyedik gyermekével? Nem hallottam ilyet az előző életeimben. Hirtelen megsajnáltam a herceget. 

"Akkor megértem, miért ilyen a herceg. Hogyan élhet rendesen, miután elveszített két embert, akiket egyszerre szeretett?"

– Remélem, nem félsz tőle...

- Nem...

Lea, aki óvatosan fogta a kezem, finoman megsimogatta a hátamat.

– Nagyon kedves vagy. – mondta nekem, miközben lassan lehunytam a szemem, fejemet pedig Lea vállának támasztottam.

~<+++>~

Egészen az éjszaka közepéig bedugtam a fejem a párnába, és küzdöttem az éhségemmel.

"Éhes vagyok!''

Sokat kattogtak a fogaskerekeke a fejemben mire végre eszembejutott, hogy nem ettem meg a vacsorámat. Úgy tűnt, Lea és a szobalányok elaltattak anélkül, hogy felébresztettek volna a vacsora miatt. 

Azt hittem, várhat reggelig, de nem bírtam elviselni az éhségemet. 

"Délután csak édességet és egy pohár gyümölcslét ittam." 

Az egyetlen dolog, ami most foglalkoztatott, az éhséggem csillapítása volt.

Második életemből emlékeztem arra, hogy néhány napra csapdába estem egy szobába, hogy sok időre éhesen maradjak. Harmadik életemből pedig arra emlékszem, hogy éhen haltam.

"Találnom kell valahol ételt, és meg kell ennem belőle amennyit csak tudok."

A végén elvesztettem az akaraterőmet, és kikeltem az ágyból. Nagy nehezen benyomtam a hatalmas ajtót, hogy kijuthassak a folyosóra. Lenyeltem a sötétségtől való félelmemet, és kimentem a konyhába, de az ajtó zárva volt. 

"Ó, istenem!"

Ígyhát elkeztem körüljárni a kastélyt. Sokáig sétáltam, míg végül kenyeret nem találtam az egyik szobában. Félbe volt vágva, mintha valaki korábban evett volna már belőle, de ezzel meg voltam elégedve. A kenyeret a karomban tartva izgatottan rohantam vissza az előszobába. 

"Vissza kell mennem a szobába és ennem…"

 "Gasp" 

Sietve a hátam mögé rejtettem a kenyeret. Dubblede hercege hideg szemekkel nézett le rám. Annyira megijedtem, hogy remegett a kezem és a lábam is. Abban a pillanatban eszembe jutott, amit Mina mondott előző életemben.

[– Szóval Jean bűnös volt abban, hogy kenyeret lopott. Mi is volt a… Jean Valjean. Igen, azt hiszem, ez volt neve. Hogyan büntették meg Jean Valjeant a kenyér ellopásért? – igen, kivégezték!”]

Ahogy eszembe jutott Mina ragyogó hangja, elsápadtam.

- Mit csinálsz itt? Dowager császárné azért küldött, hogy kémkedjen a családom után ?

Nyeltem egyet. Dubblede hercegével nem tudtam foglalkozni. A félelem miatt nem tudtam válaszolni, Dubblede hercegének, majd a herceg még hozzátette.  

– A sors gyermeke.

- Igen...!

- Utálom az embereket, akik hazudnak, és naívak is, különösen azokat, akik úgy tesznek, mintha az én oldalamon állnának. Mindegyiküket kivégzem.

Megborzongtam a gondolattól. A herceg kissé behajlította a térdét.

– Mit csináljak ezzel a kisegérrel?

Az idegességem miatt elestem.

- Jo, jo, jo, jo,... jossz... (ro,ro,ro..rossz!)

- Mi?

- Ejjoptam... (Elloptam...)

- Pénzt? Vagy egy szent dolgot?

"......" 

– Katonai titkokat? 

"........................" 

A herceg szeme nagyon ijesztő volt, így nyöszörögve mondtam ki a szavakat.

- Kenyejet...