ORV 6. fejezet

A fizetős szolgáltatás indítása (5)

Az emberek pánikba estek, amikor meglátták a vagonban körös-körül ugráló rovarokat.

- H-Hé! Miért tetted ezt?…

Míg néhányan értetlenül bámultak csupán, a gyorsabb észjárásúak már felém is kezdtek nyomulni.

– Te rohadék!

- …Jobb lenne, ha minél előbb megtalálja őket... Ugyanis már csak három perc van hátra.

Ezek a szavak tettek csak be igazán. Az emberek úgy rohangáltak a metró ülései között mindenfelé, mint az eszüket vesztett vadállatok.

- Megszereztem! Aaack!

A szerencsések öröme, mikoris megszereztek egy rovart, valamint az őket ért ezutáni rosszindulatú támadások miatt, a kocsi kaotikussá vált.

- Hé, miért tetted ezt? Nem adhattad volna csak oda nekik a rovarokat?

Visszanézve láttam, hogy Kim Namwoon feláll.

 Óvatosan válaszoltam neki, aki felém közeledett: 

- 12 ember maradt.

–… huh?

– Három rovar maradt a gyűjtőhálóban.

Kim Namwoon egy pillanatra összeráncolta a homlokát, majd mielőtt beszélni kezdett szélesen elmosolyodott: - 12-ből 3? Hahahaha! Igen. Nem mindegyik tud túlélni? Szóval ezért dobtad el azt a dolgot?

- Igen.

– Na ne nevettess.

- …?

- Egy józan ésszel rendelkező ember ezért nem tenne ilyesmit. - Kim Namwoon mosolya csak szélesebb lett. - Mondd meg őszintén. Csak látni akartad ezt a jelenetet, nem?

Eszembe jutott az a Kim Namwoon, akit a Túlélés módjaiból ismertem.

Ebben a pillanatban egy üzenetet hallottam a fejemben: [Exkluzív képesség, „Karakterlista” aktiválva.]

Ezután kinyílt egy ablak a szemem előtt. Még mindig nem tudtam pontosan, mi a tulajdonságom, de az előttem lévő ablakra néztem.

[Karakter információ]

[Név: Kim Namwoon.

Kor: 19

Csillagkép-támogatás: Nincs (jelenleg két csillagkép érdeklődik a személy iránt).

Privát attribútum: Chuunibyou (általános)

Exkluzív készségek: Szokatlan alkalmazkodóképesség Lv. 3, Késsel történő harc Lv. 1, Feketítés Lv. 1

Összesített statisztika: Gyorsaság Lv. 3, Erő Lv. 4, Állóképesség Lv. 6, Varázserő Lv. 4

Összesített értékelés: Egy chuunibyou, akit egy különleges alkalom megfeketített. Javasoljuk, hogy ne keveredjen vele összetűzésbe.]

A túlélés módjaiban megjelent chuunibyou többsége öngyilkos lett, mert nem tudták elviselni a valósággá vált rémálmot. Az előttem lévő chuunibyou, Kim Namwoon azonban más volt.

Ő volt a Téveszmés Démon, Kim Namwoon. A fiatalember, aki később ezen a becenéven vált ismertté, nem egy közönséges chuuni volt.
Ez a fiatalember már régóta várt a világ pusztulására, és „szokatlan sebességgel” alkalmazkodott ehhez a világhoz.

- Mit szólnál hozzá, ha egy csapatot alkotnánk csak mi ketten? Na? - Az a fiatalember most ajánlatot tett nekem.

[Kim Namwoon karakternek jó benyomása van Önről.]

[A „Kim Namwoon” karakterrel kapcsolatos ismeretei egyre jobban bővülnek.]

Azonnali túlélésem garantált volna, ha kezet fognék Kim Namwoonnal. Ha nem olvastam volna a Túlélés módjait, talán egy kicsit másképp döntök.

– Sajnálom, de szeretek egyedül lenni.

— Igazán? Hmm, ez sajnálatos. - Kim Namwoon egyszerűen csak végignyalta az ajkát, és közelebb lépett hozzám. - Akkor félre tudnál lépni? Van egy közös ügyem azzal az idős hölggyel a hátad mögött.

Szavait hallva hátranéztem, és láttam, hogy a vérző, főldön kuporgó nagymama már alig lélegzik.

– Mit akarsz csinálni?

– Muszáj ezt kérdezned?

– Nem fogsz el inkább egy bogarat?

– Miért fognék el egyet is? - Kim Namwoon nevetett. – Már van előttem egy rovar.

Éreztem Kim Namwoon gyilkos auráját. A karakterét, aki csak a regényben létezett, élénk őrültséggel a szemében nézett szembe velem. Ezért egy kicsit meg is ijedtem.

Kim Namwoon valóban olyan volt, amilyennek elképzeltem.

[A 'Kim Namwoon' karakter megértése enyhén csökkent irányodba.]

- Mit nézel? Nem fogsz gyorsan félrevonulni?

– Ez nehéz ügy.

- Mi?

– Nem lépek félre.

- Haha, most az igazságosság apostolát fogod utánozni? Több személyiséged van talán? - nem válaszoltam neki.

Sötét árnyék kúszott lassan Kim Namwoon arcára, és csillogó szemei ​​egyre hidegebbek lettek. – Nem, várj csak egy percet! Odadobtad a hálót, hogy ezt csináld. Ezt tervezted az elejétől fogva? Igazán?

“…”

- Meg akarod menteni a nagymamát? Hahaha! Elképesztő! Igazán elbűvölő! Nem? Igazam van?

Még mindig nem válaszoltam neki. Ahogy alaposan végigmértem ezt a fickót, régi emlékek bukkantak fel bennem újra.

- Ah! Kiderült, hogy te vagy az az ember, akit a legjobban utálok. Minden vén barom egyforma.

Azok az emlékek ugráltak a szemem előtt mikor csalódott voltam a könyvet olvasva ez miatt a fickó miatt.

[A 'Kim Namwoon' szereplő megvet téged.]

- Mit mondtál?

Megfontoltam az időzítést, és lehajtottam a fejem, elkerülve az öklöt, amely még azelőtt repült el a fejem felett, hogy a szavaimnak véget vetettem volna.

– Ó, nem is rossz!

Annak ellenére, hogy tudtam, hogy közeleg, forróságot éreztem a fejem felett. Nem hétköznapi ütés volt.

[Feketítés Lv.1]

Kim Namwoon egész testéből sötét aura emelkedett ki. Ez volt a 'chuunibyou' attribútum kizárólagos képessége.

Ritkaság volt az első forgatókönyv vége előtt felszabadítani egy képességet, de Kim Namwoon-on már megmutatkozott egy képesség. Megvolt az oka annak, hogy a főszereplő beszervezte őt, a pszichopata természete ellenére.

Puff!

Miután eltalálta, a jobb vállam görcsbe rándultam. Nem nyerhettem ellene ha továbbra is így küzdök.

…Használjam most „azt”? - ránéztem az órára, amikor hallottam egy üzenetet.

[A „Kim Namwoon” karakterrel kapcsolatos ismeretei egyre jobban bővülnek]

[Közel jár az exkluzív „Mindentudó Olvasó Nézőpontja Lv.1” készség használati feltételeihez.]

Mindentudó Olvasó nézőpontja? Mi volt ez?

[A „Mindentudó Olvasó nézőpontja” exkluzív készség használati feltételei Lv. 1 elérve!]

Kim Namwoon ökle elszalasztott engem, és a földet érte.

- Haha, mi?! Csak nem lettem erősebb?

Halvány ökölnyom maradt a földön. Kim Namwoon apránként felismerte jelenlegi erejét.

Kwang! Kwang! Kwang!

Az ököl, amely egyetlen ütéssel el tudott törni egy csontot, folyamatosan a földet érte. Kim Namwoon csalódott volt, és nem tudott uralkodni az indulatain. – Ó, miért nem üthetlek meg?

Persze nem tudott megütni. Mindez a második képességemnek volt köszönhető.

[Exkluzív képesség, Mindentudó Olvasó nézőpontja Lv. 1 aktiválva!]

Amint ez a képesség aktiválódott, úgy tudtam megfigyelni Kim Namwoon támadási irányát, mintha a belső gondolataiban olvastam volna. Például így…

[ Jobb oldal. ]

Gyorsan a másik oldalamra fordultam.

[ Jobb szem. ]

Aztán gyorsan lehajoltam és elkerültem a repülő öklét.

– Nagyon ügyes vagy abban, hogy nem ütnek meg!

Indokolatlan volt az ellentámadás, mert szörnyű voltam a sportban, de legalább a legtöbb támadást elkerülhettem.

[ Bal comb. ]

Ez elég volt az idő húzásához. A legfontosabb az volt, hogy időt nyerjünk. Először elkerültem Kim Namwoont, és a levegőben lévő órára mutattam. – Két perc van hátra, kölyök.

A megszorongatott Kim Namwoon felváltva nézett rám és a nagymamára. – A fenébe!

A választás pillanatában Kim Namwoon tekintete a nagymamára esett.

Kénytelen voltam megragadni a nagymamát és oldalra gurulni. Ha a nagymama meghal, Kim Namwoon tisztázza a forgatókönyvet. Nem számít, hogy mi lesz, de ezt a fickót egyáltalán nem akartam a következő forgatókönyvben látni.

– Haha, tudtam, hogy így fogsz tenni. -  amikor Kim Namwoon kivett valamit a táskájából, baljós érzésem támadt.

Egy penge csillant meg a fluoreszkáló fényben. Ez egy hordozható MacGyver kés volt. Elfelejtettem. Ez a személy egy megrögzött katonai otaku volt.

Swiiik-

Kapcsolódás történt a technikai készség „Késharc” és az erősítő készség, a „Feketekedés” között. A penge iránya nyilvánvaló volt.

[ Szív.]

Ez egy olyan támadás volt, amelyet akkor sem lehetett elkerülni, ha tudtam az irányt. Szóval gyors ítéletet hoztam. Ha nem tudtam elkerülni a támadást, jobb volt, ha lehetőség szerint minimális sebzést okozó helyre irányítom.

Chiiiik! 

A penge nem sokkal, de elkerülte a szívemet, és mély vágást ejtett a vállamon.

Fájt. Nagyon fájt. Perzselő fájdalom terjedt szét a bőrömben. A látásom megremegett, és úgy éreztem, közeledik a halál.

– Haha, most halj meg!

A forgatókönyv végéig hátralévő idő 1 perc 30 másodperc volt. A nagymama felé pillantottam. Sajnáltam a nagymamát, de most tényleg ezt kellett használnom.

- Chungil Gimnázium, 2. évfolyam, Kim Namwoon. Egy kérdésem van hozzád.

- …Mi?

– Szerinted a rovartojás élőlény?

Kivettem a zsebemből annak a szöcske holttestét, akit korábban megöltem. A kövér tojászsák egyértelműen bőséges volt. Valami pukkanás hangja hallatszott, és valami folyadék ömlött ki. Az undorító érzés átterjedt a kezemen, amikor meghallottam egy üzenetet.

…….
[Megöltél egy élőlényt.]
[100 érmét szereztél további kompenzációként.]
[Megöltél egy élőlényt.]
[100 érmét szereztél további kompenzációként.]
…….

Rengeteg üzenet bombázta a fülemet.

Kim Namwoon a homlokát ráncolta. - Rovartojás? Mit beszélsz itt hirtelen? Próbálod vesztegetni az időt?

- Azt hiszem.

- Honnan tudhatnék ilyesmit? Mindig aludtam a biológia órákon. - Kim Namwoon a véres vállamra nézett, és boldogan felnevetett. - De van egy dolog, amit biztosan tudok. Tudod mi az?

- Micsoda?

– Mindjárt meghalsz! - Kim Namwoon megmozdította a svájci kését, mielőtt válaszolhattam volna. Ez egy olyan támadás volt, amelyet nehéz volt elkerülni.

[Nagy számú érmét szereztek be! Szeretnéd megnézni az érmehasználati tippeket?]

Kihagytam a fülembe vágó magyarázatot. Nem kellett hallgatnom, amikor már tudtam a tartalmát.

- Nem, te fogsz meghalni – köptem ki, miközben magamban még valamit motyogtam.

[2700 érmét fektettek be az „állóképességbe”.]

[Állólépesség Lv. 1 -> Állóképesség Lv. 10]

[Az állóképességed drámaian megemelkedett!]

[A tested tartóssága nagymértékben megnövekedett!]

Kim Namwoon kése a szívembe hatolt. Pontosabban úgy nézett ki, mintha áthatolt volna rajta.

A bőröm olyan volt, mint a szilárd szikla, és csak egy karcolás maradt rajta.

Kim Namwoon szemei ​​azt mutatták, hogy elképedt. - Hogyan?

- Megmondom a helyes választ a kérdésemre. A válasz: a tojás élőlény.

- M-Mi?

- Az ívási időszakban a szöcskék több mint 100 tojást tojnak le egyszerre.

- Tojás, élőlény, 100…

Sajnos az információ jelentésének megértésére hátralévő idő túl rövid volt a rossz agyú iskolás fiú számára.

- Mit mondasz?

- Már nem számít, ha nem érted. Egy perc van hátra.

Most a félelem bukkant fel Kim Namwoon szemeiben. - Aaaah! Meghalsz! Meghalsz!

A kés a nyakam felé mozdult. Nem is vettem a fáradságot a támadás elleni védekezésre.

Kakakang!

Ez azért volt, mert a terület sebezhetőbb volt, mint a mellkas? A seb kicsit mélyebb volt, mint korábban, de még mindig nem fájt nagyon.

– Kim Namwoon.

Kim Namwoon mögött olyanok álltak, akik még mindig mászkáltak és rovarokat kerestek, valamint olyanok is, akik hajlandóak voltak egymásnak ártani a saját túlélésükért cserébe.

- Igazad van. Ugyanolyan ember vagyok, mint te.

Talán megmenthettem volna néhány embert.

- A szart! Miért nem halsz meg?! Miért nem halsz meg?!

55 másodperc… 50 másodperc… 45 másodperc…

A kés folyamatosan csak karcolásokat hagyott hátra maga után a testemen. Vér folyt, de a penge nem tudott a bőr alá hatolni. 30 másodperc volt hátra, amikor Kim Namwoon kinyitotta a száját. Ledobta a kést és letérdelt elém.

– M-Ments meg!

25 másodperc.

- Mentsen meg! Kérem! Segítsen!

- Miért kellene ezt tennem?

20 másodperc.

- A-Az emberek élete fontos! Ez nyilvánvaló!

- Ez a régi világ szabálya volt. Pontosan úgy van, ahogy mondtad. Egy új világhoz új törvények kellenek.

10 másodperc.

- Nem akarom, nem akarom! Nem akarok meghalni! Aaaaaaack!

5 másodperc.

Kim Namwoon hangos sikoltozással rohant felém, és a szememre célzott. Abban a pillanatban, amikor a kést a retinámba próbálta belefúrni…

[A megadott idő lejárt.]

Hangos hang hallatszott, és Kim Namwoon feje felrobbant.

[A fizetett elszámolás megkezdődik.]

Kim Namwoontól kezdve az emberek feje mindenhol felrobbant. Egy kettő három négy…

A szétrobbanó fejek olyanok voltak, mint egy új korszakot hirdető tűzijáték. Kissé örömmel, egy kis bűntudattal és egy titokzatos érzéssel néztem a jelenetet.

Miért? Miért voltam olyan nyugodt az előttem álló látványtól? Mintha csak egy regényt olvastam volna.

[124 élőlényt öltél meg.]

[Megölt élőlények: egy szöcske, 123 szöcsketojás.]

[Ön nem ellenálló élőlényeket ölt meg, így a megszerzett érmék száma felére csökken.]

[6200 érmét szereztek be!]

[A statisztika szinttel feljebb használt érmék száma automatikusan levonásra kerül.]

[Összesen 3500 érméd van.]

[A „tömeggyilkos” címet túlzott gyilkolással szerezték meg.]

A kocsi elsötétített ablakán láttam az arcom.

Olyan arc volt, amit még soha nem láttam, annak ellenére, hogy életem során számtalanszor belenéztem a tükörbe. Letöröltem a vért az arcomon. De a vér nem tűnt el a tükörképem arcáról.  Kiderült, hogy vér az ablakon van.

Kkiiik.

Megremegett a szerelvény, és a vonat újra elindult. Az ismerős zaj betöltötte a teret.

Hamarosan fény áradt be, és a sötétség eltűnt az ablakokból. Megérkeztünk a 3-as vonal felszíni földi szakaszához, Apgujeong és Oksu közé.

Az ablakon kívül feltárult a Han folyó és Szöul.

- Ahh. - valaki felnyögött. Mély megkönnyebbülést rejtő nyögés volt, hogy túlélték.

Azonban nem kellett sok idő ahhoz, hogy ennek a nyögésnek a jelentése megváltozzon. - AH, ah!…

Az ablakon kívüli táj már nem az általuk ismert Szöul volt. Füst és por szállt fel a romvárosból.

A Han folyó hidai összeomlottak. Maga a Han folyó vörös volt a katonák holttesteitől, míg a ledőlt épületek között egy szörny taposott el egy K1 harckocsit, akárcsak egy játékot.

[1. fő forgatókönyv – Az érték igazolása, véget ért.]

[300 érmét szereztek alapdíjként.]

[100 érmével csökkentették a jutalmat a csatornahasználati díj miatt.]

[Megkezdődik a további kompenzáció elszámolása.]

Egy világ elpusztult, és egy új világ pedig megszületett.

…És én voltam az egyetlen olvasó, aki tudta ennek a világnak a végét.

ORV 5. fejezet

Fizetős szolgáltatás indítása (4)

Majdnem felnevettem a döbbenet övezte megrökönyödésemben. Megkellett dörzsölnöm kicsit a szemem, és újra meg kellett néznem, hogy hazugság-e amit épp látok. A fájl kiterjesztése TXT volt. Aztán ott volt ez a személy… Az ajándék, amit küldött nekem, a regényének másolata volt?

[Kizárólagos attribútumot (képesség) kapott.]

[Az exkluzív készségterület aktiválva lett.]

A fájl letöltése után egy üzenetet hallottam a fejemben. Nem volt meglepő, ha a világ a "túlélés útjaivá" változott. A Túlélés útjai minden túlélője exkluzív tulajdonságokkal és képességekkel rendelkezett.

Gondolatban halkan kimondtam, hogy: „Képesség ablak”. Muszáj volt megtudnom, hogy milyen tulajdonságokat kaptam. 

[Az Képesség ablak nem aktiválható.]

Mi? - Megpróbáltam még egyszer előhívni az „Képesség ablak”-ot, de az eredmény ugyanaz maradt.

Abszurd volt. Volt valami ilyesmi a könyvben egyáltalán? Ha nem tudom használni a Képesség ablakot, akkor nem tudhatom meg, hogy milyen tulajdonságokkal vagy képességekkel is rendelkezem.

Ismerni önmagunkat és még az ellenségeink tulajdonságait is, az azt jelentené, hogy legyőzhetetlenek lennénk. De ez egy olyan helyzet volt, amikor még magamat sem ismertem, nemhogy az ellenségeimet.

Miután egy ideig bámultam a nagy ürességet, feladtam, és úgy döntöttem, hogy elolvasom a szöveget, amelyet az író adott nekem.

[Az olvasási sebesség megnőtt az exkluzív attribútum hatására.]

Nem tudtam, mi ez az attribútum, de az attribútum-hatásának köszönhetően kevesebb mint egy perc alatt elolvastam a Túlélés útjai első fejezetét.

Megtaláltam! - Azon a helyen, ahol az ujjam megállt, az események kezdete volt, ahol a főszereplő valami "akciót" csinált a vonatjelenetben.

「 ...Látta, hogy emberek gyűlnek össze a 3707-es kocsi hátsó ajtajánál. A szorosan a markában tartott öngyújtó kereke hideg volt.

Ebben az életben abszolút nem követhetett el semmilyen hibát. Célja érdekében, bármilyen eszközt felhasználhatott

Félelem ült ki az emberek arcára. De ő mégsem érzett bűntudatot.

Minden mulandó volt a világon.

Hideg szemekkel nézett az emberekre. Egy kis idő múlva az ujjbegye megmozdult az öngyújtó bepöccintő kerekén, és feltámadt a tűz. Ezután kezdődött el minden...」

Hideg borzongás futott végig a gerincemen, miközben újra, és újra elolvastam a részt. Hamar kiderült kellemetlen érzésem oka.

- …3707.

Reflexből megnéztem annak a vagonnak a számát, amelyben utaztam.

[3807].

A vagon, amin most ültem, az mögött volt, amelyen a főszereplő utazott. A kezeim gyengén remegtek.

…Várjunk csak egy percet... Hányan élték túl eredetileg ezt a kocsit?

[A homályos ablakon át a 3807-es kocsira nézett. Már túl késő volt. Ez elkerülhetetlen volt. Egyébként is csak ketten maradtak életben abban a kocsiban. ]

Csak ketten maradtak életben. Ez azt jelenti, hogy két ember kivételével mindenki meghalt. És már tudom is, hogy ki az a két ember...

Felemeltem a fejem a mobilomból és értetlenül néztem Yoo Sangah-ra. Talán ez a nő is meghal. Ahogy Én is.

– Dokja-ssi, nem kellene ezt abbahagynunk?

Valami elkezdődött azon a helyen, ahová Yoo Sangah mutatott. Valaki nyögött. Egy fiatal fiú pedig egy idős nő előtt  mocorgott.

– A francba, rossz kedvem van, és ez az idős hölgy is folyton csak nyafog és nyög! Nem tudna kussban maradni?

Egy fiatal fiú volt, aki diák lehetett csupán, és az ajtónak háttal állt.

Vékony volt, és fehérre festett haja. A neve az egyenruhájára erősített jelvényre volt írva.

Kim Namwoon. Egy név, amit egészen jól ismertem.

[- Csak Lee Hyunsung és Kim Namwoon maradt életben ebben a kocsiban. Nem számít... Amúgyis csak ők ketten kellenek. ]

– Nem mondtam, hogy fogd be a szád?

Az izgága Kim Namwoon megragadta a nagymama gallérját. A nagymama pedig csak tehetetlenül tántorgott a lábain. Kim Namwoon tenyere cikázott a levegőben.

Pofon. Pofon.

Normális időkben valaki rohanna, hogy megállítsa ezt a viselkedést. De most senki sem mozdult. 

Nem sokkal később a pofonok ütésekké erősödtek.

- Se-segítsen valaki. Valaki mentsen meg…!

Hallottam egy ököl hangját, ahogy keményen, egy testhez ütődik. Kim Namwoon körül néhány ember felhördült, de egyikük sem akart beleavatkozni különösebben. Meglepő módon az első személy, aki felszólalt, Han Myungoh volt.

- A mai fiatalok így bannak az idősebbekkel?...

Egyetértés helyett válaszul csak egy gúnnyal vegyes hangot kapott.

– Uram, meg akar halni?

- …Mi?

– Még mindig nem érted a helyzetet?

– Milyen a baromságot mondasz te köcsög?

Kim Namwoon csak nevetett a káromkodó Han Myungoh-n. Ujjával a metró kocsijának mennyezetére mutatott.

– Te nem látod ezt?

A mennyezeten egy holografikus képernyő látszott.

[K-Kímélj meg!]

[Ááááá!]

[Meghalsz! Meghalsz!]

Nem csak vonatkocsikról, vagy a Daepong Gimnáziumról volt szó. Élő videó volt az egész országban haldokló emberekről. Kim Namwoon folytatta a beszédet.

- Még mindig nem érted? A hadsereg nem jön megmenteni minket. És valakinek meg kell halnia.

– M-Mit mondasz…?

- Ki kell választanunk egy embert, aki meghal.

Han Myungoh nem tudott válaszolni. A kezének a szabadon hagyott felületén felállt a szőr.

- Persze, hogy tudom, mire gondolsz. Meg kell ölnöd a honfitársaidat, hogy élhess. Ez olyasmi, amit csak a rohadékok csinálnak. De tudod, ez egy rajtunk kívül álló erő. Az irányításunkon kívül. Meghalunk, ha nem ölünk. Ki fog minket hibáztatni? Meghalnál a végén az erkölcseid miatt?

– A-az n…

- Jól gondold meg. A világ, amit eddig ismertél, most ért véget.

Han Myungoh válla megremegett. Nem csak Han Myungoh volt az egyetlen. Az emberek szemében látszott, hogy valami megrepedt bennük. Ez egy olyan jelenet volt, ahol a homályos erkölcs összeomlott. Kim Namwoon éket ütött ebbe a kis repedésbe.

- Az új világhoz új törvények kellenek.

Kim Namwoon. Egy fiatal férfi, aki a leggyorsabban alkalmazkodott a Túlélés útjai világához.

Kim Namwoon megfordult, és folytatta a nagymama ütlegelését. Ezúttal senki sem állította meg. Han Myungoh, és a többi férfi… Még Lee Hyunsung sem.

A katona ökle remegett, ahogy elveszett arckifejezéssel meredt a levegőbe. Talán ő is döntött.

- *Sóhaj*… Nehéz megölni. Ti csak nézni akarjátok? Le akartok maradni róla?

Az emberek remegtek Kim Namwoon szavaitól. Az arckifejezésük olyan könnyen olvasható volt, mint egy ponyvaregény mondatai.

[Ha öt percen belül nem ölnek meg valakit, mindenki meghal, aki ebben a kocsiban van.]

Az emberek szeme megváltozott.

- Ha a nagymama nem hal meg, mi öt percen belül meghalunk...

A legprimitívebb szem, ami egy élőlénynek lehet, az embernek van.

– Igen… ennek a baromnak igaza van. Ha ezt nem tesszük meg, mindenki meghal.

Az első ember Kim Namwoon felé rohant. Megrugta az idős hölgyet, aki összeesett és összegömbölyödött.

- Elfelejtetted? Valakinek meg kell halnia! Hogy élhessünk!

– A francba… nem tudom.

A második és a harmadik ember is csatlakozott.

A nagymamától távol álló emberek...A gyáva férfiak, akik eddig csak ácsorogtak, csatlakoztak. Egy egyetemista ezt az egészet csak a telefonjával filmezte. Ott volt még egy gyermek anyja is és Han Myungoh is.

Mindannyian meglincselték a nagymamát, a halálát akarva.

- Meghalsz! Halj meg gyorsan!

Olyanok voltak, mint a halálbüntetésért együttműködő őrök. Mint az őrök, akik egyszerre húzták meg a kart, hogy ne tudhassák, ki ölte meg a foglyot, ezek az emberek passzívan rúgták és ütötték a nagymamát.

És én végignéztem mindezt. Csak ott álltam, mint valaki aki csak úgy nézné az eseményket, akárcsak egy regény lapjait.

A nagymama, akinek a nevét sem tudtam, olyan volt számomra, mint aki eddig sem élt. Az eredeti forgatókönyv szerint a nagymama meghalt. Szóval… nem volt bűn megfigyelni ezt a halált.

Ebben a pillanatban Yoo Sangah felkelt a helyéről.

– Meg fog ölni! - Reflexből megragadtam a kezét. – Mondtam, hogy ne mozdulj.

A kar, amit fogtam, remegett. Yoo Sangah szorosan ökölbe azorított kêzzel próbálta leplezni a remegését.

- Tudom, tudom…!

– Yoo Sangah-ssi meg fogsz halni, ha most odamész.

Yoo Sangah egész teste remegett a félelemtől. De még ennek ellenére is rá kellett jönnöm, hogy...

Annak ellenére, hogy a történet műfaja megváltozott, néhány ember még mindig fényesen ragyogott.

- Yoo Sangah-ssi. Ülj le!

Azonban az a személy, aki megváltoztathatta ezt a történetet, nem Yoo Sangah volt. Nem Yoo Sangah volt ennek a világnak a főszereplője.

- Hú? De-...

– Tedd, amit mondok, csak most az egyszer. Ezek után nem szólok bele többet a dolgaidba.

Miután erőszakkal visszaültettem Yoo Sangah-t a helyére, mély levegőt vettem és megfordultam. Kiegyenesítettem a hátam, és megremegtem, ahogy kifújtam. Lassan meglazítottam a bokám és a csuklóm.

Valójában egy kicsit korai volt az bemelegítés. Eredetileg ugyanis nem ez volt a tervem.

–…Dokja-ssi?

Nem válaszoltam a hívására, csak az embereket néztem. Az embereket akik a  nagymamát akarták megölni.

Nem azért voltam mozdulatlan, mert féltem. Kim Namwoontól vagy az emberektől. És nem azért mert nem értettem egyet az embertelenségükkel.

Hanem csak vártam. Arra a pillanatra, mikor lépnem kellett. És így…pár pillanattal később...

Kwaang!

Aztán...

- Ack! Mi történt?

Robbanás hangja töltötte be a fülemet, és a vonat megremegett. Az emberek kiáltoztak. Ennek a kocsinak az ajtajának jobb felső sarkából füst szállt fel. Elkezdődött. „Ő” megérkezett.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kapkodtam a lábaimat és elhaladtam a sikoltozó emberek mellett, majd a nagymama felé lendűltem.

- Mi? Eeeeok!

Kim Namwoon összeütközött velem, és sikoltozva a földre esett. Első pillantásra úgy tűnt, hogy megmentettem a nagymamát, de nem ez volt a célom.

Hol is volt? Gyorsan körülnéztem.

Valaki a nagymama felé zuhant a robbanás miatt. Egy gyerek sírt a pokol közepén. A gyerek, aki korábban a rovargyűjtő hálót tartotta.

– Bocsáss meg egy pillanatra...

Elvettem a hálót a gyerektől.

Gyorsan bedugtam a kezem a hálóba, és egy szöcske kitin váza rögtön a bőrömhöz is ért. Kivettem egyet, és a gyerek kezébe nyomtam. Aztán az emberek felé fordultam.

- Mindenki álljon meg. Nem élhettek, ha megölitek a nagymamát!

A hangom meglepően tiszta volt a robbanás utáni átmeneti csend miatt. Az emberek egymás után felém néztek. 

– Tegyük fel, hogy megölktek a nagymamát. Mi lesz a következő lépés?

A meglepett arcok látványa jól nézett ki. Mesélek még egy kicsit...

- A nagymama halálát annak fogják elismerni, akit a dokkaebi „első gyilkosának” tart, és egy kis időt nyernek ez után. De aztán mi lesz?

- Ah…

- Ha igaz, amit a dokkaebi mondott, akkor mindenkinek meg kell ölnie egy dolgot. Szóval kit fogsz megölni a nagymama után? Megölöd a melletted lévőt?

Az emberek, akik ilyesmire gondoltak, eltávolodtak egymástól. Borzalom volt a szemükben. Valójában mindenki tudta. A nagymama még csak a kezdet volt.

Kim Namwoon észrevette a megrendült légkört.

- Haha, mitől aggódsz? Akkor legközelebbit öld meg! Gyávák. Ne törődj előre a soroddal! Az esélyek egyenlőek!

Gondoltam, hogy Kim Namwoon valami ilyesmit fog mondani. Egy enyhe kézlegyintéssel leintettem.

- Nincs szükség ilyen szerencsejátékra. Van mód a túlélésre, még ha nem is leszel gyilkos.

- Mi?

– H-Hogyan?

Az emberek nagyon izgatottak lettek. Kim Namwoon arckifejezése eltorzult.

- Elfelejtettétek? A forgatókönyv egyértelmű feltétele az volt, hogy „egy embert" öljetek meg.

A legtöbben még mindig tanácstalanul álltak, de néhányan észrevettek valamit.

[Ölj meg egy vagy több élőlényt.]

Úgy van. A kezdetektől fogva a „személy” szó soha nem szerepelt a forgatókönyv tartalmában.

Ölj meg egy vagy több élőlényt. Más szóval, bármilyen élet lehetséges volt. Egy gyors észjárású ember kiabált a kezemben lévő gyűjtőhálóra.

- Rovar! Rovarok!

A szöcskék a gyűjtőhálóban ugráltak. Az emberek szeme felragyogott. Bólintottam.

– Így van, a rovarok.

Bedugtam a kezem a hálóba és kivettem egy szöcskét. Egy duci volt, amit korábban láttam.

- A-Add ide! Gyorsan!

- Csak egy! Csak egy kell!

Lassan hátraléptem, miközben a közeledő embereket néztem. Most szembesültem azzal a robbanásszerű őrülettel, amely megpróbálta megölni a nagymamát. Mégis felbukkant egy mosoly az arcomon. Miért? Még ebben a lélegzetelállító feszültségben is miért dobogott a szívem az örömtől?

- Örülnél neki?

Úgy hadonásztam a hálóval, mint egy tréner, aki provokál egy állatot. Több türelmetlen ember ugrott felém.

– Akkor kapd el őket!

Összetörtem a szöcskét a kezemben.

[Elérte a „First Kill” eredményt!]

[100 érmét szereztél és további kompenzációkat.]

Ezzel egy időben a másik kezemben lévő hálót a lehető legerősebben eldobtam. A terület másik oldalára, ahol a nagymama és a tömeg összegyűlt.

- Ez őrület!

A rovarok elszabadultak a kocsiban, és amennyire csak tudtak, ugráltak a szabadságért.

ORV 4. fejezet

A fizetős szolgáltatás indítása (3)

Az emberek, mind, másképp reagáltak a dokkaebi eltűnése után. Voltak, akik megpróbáltak kiszállni a vagonból, míg mások a rendőrséget hívták.

Yoo Sangah az utóbbi csoporthoz tartozott. - Rendőrség, a rendőrség nem válaszol! Mit, mit tegyek...

- Nyugodj meg, Yoo Sangah-ssi - mondtam, és egyenesen Yoo Sangah üres szemébe néztem. - Yoo Sangah-ssi. Játszottál már a fejlesztőcsapat által készített játékkal? Azzal a játékkal, ahol a világ elpusztul, és csak néhány ember éli túl?

- Huh? Mit mondasz...

- Gondolkozz el rajta. Jelenleg mi is egy játékban vagyunk.

Yoo Sangah némán megnyalta az ajkát. - Játék, meccs...

- Ez egyszerű lesz. Ne habozz majd megtenni, amit mondok. Értetted?

- Értettem. Mit kell tennem?

- Most egyenlőre maradj nyugton.

Ezután én megpróbáltam szabályozni a légzésemet, úgy hogy lassan, mély levegőket vettem. Nekem is időre volt szükségem, hogy mindezt megfelelően feldolgozzam.

[A túlélés három módja egy pusztuló világban]

A leírások, amelyek csak a regényben léteztek, most a szemem előtt bontakoztak ki.

[ A dokkaebi kinyújtotta az antennáját.]

[A holttestek úgy szóródtak szét a vagonban, mint a szemét.]

[A véres irodai dolgozó remegett.]

[ Egy idős hölgy a helyén nyögött.]

Minden jelenetet alaposan megnéztem körülöttem. Olyan voltam, mint Neo, a Mátrixban, aki tudta mi a valóság. Megfigyelni, kérdezősködni, majd végül meggyőződni... el kellett ismernem. Nem tudtam az okát miért történt, de nem voltak kétségeim afelől, hogy:

A „túlélés módjai" valósággá vált.

Hadd gondolkozzam... Hogyan éljem túl ezt az új világot?

- Figyeljen ide mindenki! Mindenki nyugodjon meg! Kezdjetek el nyugodtan lélegezni! - Valaki pontosan öt perccel azután lépett előre a tömegből, hogy a dokkaebi eltűnt.

Izmos férfi volt, rövidre nyírt hajjal, egy fejjel magasabb az átlagosnál.

- Megnyugodtak már? Kérem, hagyják félbe, amit éppen csinálnak, és figyeljenek rám egy pillanatra.

A zokogó, vagy telefonáló emberek megálltak. Miután mindenki szeme rátapadt, a nagydarab férfi ismét kinyitotta a száját: - Mint tudják, országos katasztrófa esetén a kisebb rendbontások nagy emberáldozatokat is okozhatnak. Ezért mostantól én fogom irányítom ezt a helyzetet.

- Mégis, ki vagy te?

- Országos katasztrófahelyzet? Miről beszélsz?

Néhányan előbb összeszedték magukat és erős ellenállásba bocsátkoztak a férfi "uralma" ellen.
Ekkor viszont a fiatalember egy kormánytisztviselői igazolványt húzott elő a tárcájából. - Jelenleg a hadsereg hadnagya vagyok, és a 6502-es egységnél szolgálok.

Néhány ember arca megkönnyebbült. - Katona, ő katona.

Korai volt azonban még megkönnyebbülni.

- Most kaptam egy üzenetet az egységemtől.

Az emberek a katona okostelefonja előtt gyülekeztek. Az üzenet tartalmát minden nehézség nélkül el tudtam olvasni, mert elég közel voltam hozzá.

-

1. szintű országos katasztrófahelyzet alakult ki.

Minden csapatot gyorsan összegyűjtünk.

_

Országos katasztrófahelyzet volt. Ezen nem lepődtem meg, mert már számítottam erre. Viszont valami más miatt meglepődtem.

Ez azért volt így, mert az összes portál első feldobott híre a „Miniszterelnöki beszéd" volt. A videó tartalmát persze már ismertem.

_

Abban a pillanatban, amikor kinyitottam a levél mellékletét, zavarban jöttem.

Nyögéseket hallottam magam körül.

Lee Hyunsung hadnagy... Az a „Lee Hyunsung" volt, ez az ember?

Tudtam, hogy ki ő. Ez volt az első alkalom, mikor láttam az arcát, de a neve világosan felvillant a fejemben. Ő volt a "Túlélés módjai" egyik fő mellékszereplője.

「 Acélkard, Lee Hyunsung. 」

Megjelent egy szereplő a regényből. Most már tényleg tudomásul kellett vennem a helyzetet.

- Katona-nim! Mi történik?

- Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot az egységemmel, de...

- A Kék Ház! Mit csinál a Kék Ház? Kérem, gyorsan lépjen kapcsolatba az elnökkel!

- Sajnálom. Én csak egy közönséges katona vagyok, így nincs forródrótom a Kék Házhoz.

- Akkor miért veszed át az irányítást?

- Minden polgár biztonsága érdekében...

Miközben Lee Hyunsung higgadtan válaszolt az emberek abszurd kérdéseire, rájöttem, hogy a regényben lévő szereplő leírások, nem voltak hiteltelenek.

De vajon Lee Hyunsung eredetileg is így jelent meg a regényben?

Miközben ezeken a bonyolult kérdéseken gondolkodtam, furcsa érzésem támadt.

A "Túlélés módjai" egyetlen olvasójaként biztosíthatlak afelől, hogy Lee Hyunsung első felbukkanása nem ilyen volt. A pont, amikor előszőr megjelent a regényben, az első forgatókönyv végén volt.

... Akkor mi volt ez a helyzet? Az agyam összezavarodott. Biztosabban tudnám, ha még egyszer elolvashatnám a "Túlélés módjait".

- A miniszterelnök beszédet mond! Ez tényleg első szintű katasztrófa!

Valaki sírására mindenki bekapcsolta az okostelefonját. Yoo Sangah felém fordította a sajátjának a képernyőjét. - ...Dokja-ssi, nézd ezt.

Nem kellett kifejezetten keresgélni, kulcsszavakat megadni.

-

Minden polgártársamnak,

azonosítatlan terroristák jelentek meg. Határozatlan mennyiségű területen kezdtek el tevékenykedni, és ezen területek között, ott van Szöul is.

A beszéd tartalma egyszerű volt. A jelenlegi kormány minden eszközt és módszert bevet a terroristák elleni küzdelemben, és nem fognak tárgyalásokat intézni. Így mindenkinek a tobábbiakban magabiztosan folytatnia kell az életét...

Nem sokat gondolkodtam ezen, mikor még a regényt olvastam, de most, hogy a két fülemmel hallottam, egy kicsit megdöbbentem e szavak hallatán. Terrorizmus... Igen, az sokkalta kényelmesebb lenne.

- De hol van az elnök? Miért mond beszédet a miniszterelnök?

- Az elnököt már megölték.

- Mi? Tényleg?

- Nem vagyok benne biztos. Ezt csupán egy kommentben olvastam...

- A francba, akkor ez csak hazigság lehet!

Persze én tudtam, hogy az nem egy hiteltelen komment volt.

- Uwaaaaack! Mi?

Az emberek leejtették a telefonjukat, miközben mindenhonnan lövések hangja hallatszott. Ezek a hangok, pedig mind az okostelefonokból származtak.

Chiiiik!

Magas hang hallatszott, és vér töltötte be a képernyőt. Egy pillanat múlva az emberek visszafojtották a lélegzetüket, amikor rájöttek, mi történt.

- A-A miniszterelnök...

A miniszterelnök meghalt. A feje valós időben robbant fel. Még több, lövöldözéshez hasonló hang hallatszott, mielőtt az összes telefon elhallgatott. A következő dolog, ami megjelent a képernyőkön, egy dokkaebi volt.

[Mindenkinek, már mondtam. Ez nem egy olyan játékszer, mint a „terrorizmus".]

Az emberek tanácstalanok voltak, a szájuk tátva maradt, akárcsak egy néma aranyhalnak.

[Még mindig nem értitek? Ez így nem fog menni. Még mindig úgy hiszed, hogy ez csupán egy játék?]

Olyan baljóslatú volt, mert a hangja olyan laza volt. Tudat alatt minden erőmet bevetve, ökölbe szorítottam a kezem.

[Haha, az adatok szerint ennek az országnak az emberei nagyon ügyesek a játékokban. Szóval, miért is ne próbálnám megnövelni a nehézséget?]

Síp.

Egy hatalmas időzítő jelent meg a levegőben. Ezzel párhuzamosan rohamosan csökkenni kezdtek a rajta lévő számok.

[A hátralévő idő 10 percre csökkent.]

[10 perc van hátra.]

[Ha az első gyilkosság nem történik meg a következő öt percen belül, akkor a kocsiban lévő összes életet kitörlik.]

- M-Mi ez? Ez ugye csak egy vicc?

- Nem hallottad az üzenetet az imént? Hé, nem hallottad?

- Katona-nim! Mit tegyünk most? Miért nem jön a rendőrség?

- Mindenki nyugodjon meg és figyeljen rám.

A dokkaebi szavai miatt a helyzet olyan súlyossá vált a kocsiban, hogy Lee Hyunsung nem tudta már helyretenni. Éreztem, ahogy Yoo Sangah szorosan megmarkolja a karomat.

Mégsem tudtam lerázni ennek a helyzetnek az összeegyeztethetetlenségét. Lee Hyunsung, egy mellékszereplő már feltűnt. Szóval, miért nem bukkant még fel „ő"? Amennyire tudtam, már látnom kellett volna.

- Gy-Gyilkosság történik ott hátul!

A folyosó ablakán keresztül a 3907-es számú vonat kocsijának jelenete volt látható. A kocsiban ülő gyilkos arcbőre fehér volt.

- Kinn kell tartanunk őket! Ne engedj be senkit!

Az emberek szorosan a vasajtóhoz kapaszkodtak, de nem volt rá szükség. Az ellenség eleve nem volt ott.

[Minden típusú hozzáférés a kocsihoz korlátozott lesz, amíg a forgatókönyv be nem fejeződik.]

Ezzel az üzenettel együtt az embereket úgy dobták vissza a vasajtóból, mintha átlátszó sorompóba ütköztek volna.

- M-Mi volt ez?

Ismét felcsendült a dokkaebi hangja, - [Haha, vannak olyan helyek, amelyek nagyon szórakoztatóak, míg más helyek még el sem indultak. Oké, ez egy speciális szolgáltatás. Megmutatom, mi történik, ha a következő öt percben semmi sem fog történni.]

Egy óriási képernyő jelent meg a metróban. A képernyőn megjelenő hely egy osztályterem volt. A sötétkék iskolai egyenruhát viselő lányok remegtek.

Egy fiú megharapta a körmét, és azt motyogta: - Ez a Daepong iskola egyenruhája?

Beep beep beep beep--

Baljóslatú sípoló hang hallatszott.

Aztán a gimnazista lányok sikoltozni kezdtek.

[A megadott idő lejárt.]

[A fizetett elszámolás megkezdődik.]

Miután a bejelentés véget ért, az első sorban ülő gimnazista lányok feje felrobbant.

Egyenként, újra és újra... Egyre több fej robbant fel. A középiskolás lányok sikoltozva rohantak az osztályterem ajtaja vagy ablaka felé.

- Ahh, uh, hogyan-

A takarítóeszközök eltörtek, szögek szakadtak ki, de az ajtók nem nyíltak ki. Senki sem tudott kijutni.

Peong, peeong.

A gimnazista lányok feje tovább repült. Ekkor egy középiskolás lány megfojtotta barátját, aki nyögve meghalt. Egy idő után, már csak az utolsó, gimnazista lány maradt a képernyőn.

[#Bay23515 csatorna. Daepong Lány Gimnázium, 2. évfolyam, B osztály túlélője: Lee Jihye.]

A lány alakja a képernyőről eltűnt. Aztán a dokkaebi megkérdezte: - [Milyen volt? Érdekes?]

A dokkaebi mosolyogva beszélt, de az emberek már nem nézték a képernyőt. A szemkontaktust felvevő emberek fokozatosan távolodtak egymástól.

- Pics@ba! Mi volt ez?

Még Yoo Sangah is engedett a szorításán , Ő azonban nem mozdult el tőlem. De mivel most már mindkét kezem szabad volt, bekapcsoltam az okostelefonomat.

Miért nem jelent meg "az a srác"? A regényből ismert és általam nem ismert információk keveredtek.

Az egyetlen módja annak, hogy áttörjünk ezen a bizonytalan helyzeten, a "Túlélés módjai"-nak újraolvasása volt. De hol találhatnám meg még a regényt? A regény nem volt elég népszerű ahhoz, hogy illegálisan megosszák... Nem, várj egy percet.

[1 melléklet.]

Egy pillanatra megdöbbentem, amikor megláttam az értesítést az okostelefonomon. Talán... Nem lehet?
A szerző által küldött melléklet neve:

[A túlélés három módja egy pusztuló világban.TXT] - volt.

ORV Szereplők (folyamatosan frissül)

 Kim Dokja

Yoo Sangah

Dokkebi

Lee Hyunsung

Lee Jihye

Kim Namwoon

Han Myeongoh

ORV 2. fejezet

A fizetős szolgáltatás indítása (1)

– Dokja vagyok. (Dokja = egyke fiút, vagy olvasót jelenthet).

Általában mikor embereknek mutatkoztam be, akkor a következő félreértés történt.

– Ó, egyedüli gyerek vagy?

– Az vagyok, de nem erre gondoltam.

- Huh? Akkor?

- A nevem Dokja. Kim Dokja.

Kim Dokja – apám azért adta nekem ezt a nevet, hogy egyedül megálljak a lábamon, és erős ember legyek. 

Az apám által adott névnek köszönhetően azonban kiderült, hogy egy átlagos, szingli és magányos férfi lettem.

Röviden, ez így volt. Kim Dokja voltam, 28 éves és egyedülálló. Hobbim a webregények olvasása volt a metrón.

– Akkor megyek is vissza az okostelefonomhoz.

A zajos metróban, reflexből felkaptam a fejem. 

Egy kíváncsi szempár meredt egyenesen rám. Amik az emberi erőforrások-csapat egyik alkalmazottjához, Yoo Sangah-hoz tartoztak.

- Ah, Helló.

– Mész hazam a munkából?

- Igen. Mi van, Yoo Sangah-ssi-vel?

- Szerencsés voltam. A menedzser ma üzleti útra ment. - mondta Yoo Sangah, majd leült mellém, miután a mellettem lévő hely felszabadult. Finom illat áradt a vállából, amitől ideges lettem.

– Szoktál metrózni?

– Ez… – Yoo Sangah arca elsötétedett.

Ha jobban belegondolok, ez volt az első alkalom, hogy egy metrószerelvényen találkoztam Yoo Sangah-val.

A személyzeti menedzsertől, Kangtól kezdve, Han, pénzügyi menedzserig… Voltak pletykák, hogy Yoo Sangah-t minden munkanapon a cég férfiai vitték haza.

Ezt tudva, mégis váratlan szavak jöttek Yoo Sangah szájából: - Valaki ellopta a biciklimet.

Bicikli.

– Biciklivel ingázol?

- Igen! Mostanában sok túlórám volt, és ez miatt, nagyon keveset tudtam mozogtam. Kicsit bosszantó, de megéri megtenni.

- Aha, értem.

Yoo Sangah elmosolyodott. Közelebbről nézve megértettem a férfiak iránta érzett érzéseit. Ez azonban nem az én dolgom volt.

Minden embernek megvolt a saját életének a műfaja, és Yoo Sangah egy teljesen más műfajban élt, mint amiben én.

A kínos beszélgetés után, mind a ketten a telefonjainkat nézegettük. 
Megnyitottam az alkalmazást, amin korábban már olvastam, eközben pedig Yoo Sangah… Mi volt ez?

- Por favor dinero.

- Huh?

- Ez spanyol.

- …Értem. Mit jelent?

- Kérem, adjon nekem egy kis pénzt – válaszolta büszkén Yoo Sangah.

Tanulni a metrón, miközben hazamegy… Valóban más műfajban élt, mint én. De mi haszna volt a szavak memorizálásának?

– Keményen dolgozol.

– Mellesleg, mit néz Dokja-ssi?

- Ah, én csak…

Yoo Sangah tekintete az okostelefonom LCD képernyőjére szegeződött. – Ez egy regény?

– Igen, hát… koreaiul tanulok.

- Hú, én is szeretem a regényeket. De mostanában nem tudok olvasni, mert nincs időm…

Meglepő volt. Yoo Sangah szeretett regényeket olvasni…?

- Murakami Haruki, Raymond Carver, Han Kang… - sorolta fel.

Gondolhattam volna.

– Dokja-ssi, milyen írókat szeretsz?

– Nem fogod ismerni őket, mégha el is mondom a nevüket.

- Sok regényt olvastam már. Kik a szerzők?

Akkoriban nagyon nehéz volt azt mondani, hogy hobbiból olvasok webregényeket. Rápillantottam a regény címére az alkalmazásban.

[A világ a bukása után]

Szerző: Sing Shangshong
(TL: A szerző az előző regényét használja itt fel, apróbb változtatásokkal. Úgy döntöttem, hogy a valódi regényfordítási nevet választom)

Nem mondhattam, hogy a „A világ a bukása után" című művét olvastam, amit Sing Shangshong írt.

- Ez csak egy fantasy regény. Ez… Nos ez olyan, mint a Gyűrűk Ura…

Yoo Sangah szeme elkerekedett. 

- Aha. Gyűrűk Ura. Láttam már a filmet.

– Jó a film.

A csend egy pillanatig fennmaradt közöttünm Yoo Sangah úgy nézett rám, mintha csak arra várna, hogy mondjak még valamit.

A csönd egyre feszültté vált. Szóval úgy döntöttem, témát váltok. - Már egy éve, hogy a cégnél vagyok. Ez az utolsó évem. Nagyon gyorsan telik az idő.

- Igen. Akkoriban egyikünk sem tudott semmit, igaz?

- Igaz. Úgy tűnik, hogy csak tegnap, de a szerződéses időszakom már lejárt. 

Amikor megláttam Yoo Sangah arckifejezését, rájöttem, hogy valami rosszat mondtam.

- Ah, Én…

Elfelejtettem.

Yoo Sangah a múlt hónapban adott hitelt egy külföldi vevőnek, és így őt teljes munkaidős alkalmazottá léptették elő.

- Ah, igaz is. Elkéstem a gratulációmmal. Sajnálom. Haha, keményebben kellett volna dolgoznom azért, hogy én is több idegen nyelvet tudjak.

- Ah, nem igaz Dokja-ssi! Még hátra van a teljesítményértékelés és…

Utáltam bevallani, de Yoo Sangah beszédének látványa, csodálatos volt. Mintha a világ reflektorfénye csak egyetlen emberre világított volna le. Ha ez a világ egy regény lenne, a főszereplő is ilyen személy lenne.

Valójában ez elkerülhetetlen volt. Én nem próbálkoztam, Yoo Sangah pedig keményen igyekezett. 
Én csak regényeket olvastam az interneten, miközben Yoo Sangah keményen tanult. Természetes volt, hogy Yoo Sangah főállású alkalmazott lesz, és nekem pedig, a szerződésem megszűnik.

– Az pedig… Dokja-ssi.

- Igen?

- Ha nem bánja… Megmutathatom, hogy milyen alkalmazást használom. -  Yoo Sangah hangja egy pillanatra eltávolodott.

Olyan érzés volt, mintha a világ is eltávolodott volna. Összeszedtem a gondolataimat, és egyenesen magam elé néztem.

Egy fiú ült velem szemben a metrón. Körülbelül 10 éves lehetett. A fiú, egy rovargyűjtő hálót tartott, miközben boldogan nevetve ült édesanyja mellett.

- …Dokja-ssi?

Mi lenne, ha más életem lenne, mint amilyen most? Úgy értem, mi lenne, ha az életműfajom más lenne?

- Kim Dok…

Ha az életem műfaja nem a „realizmus”, hanem a „fantasy” lenne… Lehetnék én a főszereplő? - nem tudtam. Valószínűleg örökre ismeretlen lenne. Egy dolgot azonban tudtam.

– Rendben van, Yoo Sangah-ssi.

- Huh?

- Még akkor sem fog működni, ha elmondod nekem az alkalmazás nevét.

Életem műfaja nyilvánvalóan a „realizmus” volt.

- Én más életet élek, mint te. Én egy Dokja vagyok.

- Huh? Ezt hogy...

– Én egy ilyen ember vagyok.

Ebben a műfajban, én nem egy főszereplő voltam, hanem „egyedülálló”.

- Egy egyke élete… - Yoo Sangah arcán komoly kifejezés ült.

Én azonban intettem a kezemmel, hogy megmutassam, hogy tényleg rendben van ez így.

Nem tudtam miért, de ez a személy nagyon aggódott értem. Talán azért, mert a személyzeti osztály tagja volt… Pedig már tisztában voltam a teljesítményemmel.

- Dokja-ssi, jól van.

- Mi?

– Akkor én pedig elefántcsont életet fogok élni. (Sangah = elefántcsont)

Úgy tűnt, Yoo Sangah elhatározta magát valami kapcsán, aztán visszafordult a telefonjához.
Egy darabig még néztem őt, mielőtt még én is visszatértem volna a regényemhez.

Minden visszatért a normális kerékvágásba, de furcsa módon a regény görgetése nem ment olyan jól. Talán azért, mert felismertem a valóság súlyát, és ez miatt nem tudtam lefelé görgetni.

Ekkor egy értesítés jelent meg az okostelefonom tetején. [Egy új leveled érkezett.]

A „Túlélés módjai” című könyv szerzőjétől származott. Kinyitottam a levelet.

- Olvasó-nim, a regényem 19 órától fizetős lesz. Ez hasznos lesz számodra. Sok szerencsét! -

[1 melléklet.]

A szerző azt mondta, hogy ajándékot ad. Mi lehet az ajándék?

…A nevemhez hasonlóan, én is csak egy ehyszerű olvasó voltam. Szóval izgatottan vártam a levelet.

Igen, nem is volt olyan rossz olvasóként élni.

Megnéztem az időt. 18:55 volt, pontosan öt percem volt, mikor is a regényt, 19 órakor fizetőssé teszik.

Ezután megnyitottam a kedvelt regények listáját az alkalmazásban. Mivel én voltam az egyetlen olvasó, egy gratuláló megjegyzést kell hagynom a platformon, és erőt adni a szerzőnek a továbbiakhoz.

Azonban…

- A mű nem létezik. -

Többször is megpróbáltam beírni, hogy „pusztuló” a keresőmezőbe, de az eredmény ugyanaz volt.

A „Túlélés útjai” című regény nyomtalanul eltűnt. 

Furcsa volt. Előfordult már olyan eset, hogy egy regényt, értesítés nélkül töröltek, amikor fizetőssé vált?

Ebben a pillanatban, ahogy ezen gondolkodtam, kialudtak a metró lámpái, és a metró belseje elsötétült.

Kiiiiiiiik-!

A metrószerelvény megrázkódott, és fémes hangot adott ki.

Ettől Yoo Sangah felsikoltott, és megragadta a karomat. Aztán hallottam, ahogy mások is felhördulnek. Yoo Sangah olyan erősen markolta a karomat, hogy jobban odafigyeltem a bal karom fájdalmára, mint a hirtelen megállásra. Egy pár másodpercbe beletelt, mire a szerelvény teljesen megállt.

Aztán zavart hangokat hallottam mindenhonnan.

- Oh, mi?

– M-Mi volt ez?

A sötétben, egy-két okostelefon lámpája bekapcsolt. 

Yoo Sangah még mindig szorosan fogta a bal karomat, miközben megkérdezte: - Mi folyik itt?

Úgy tettem, mintha nem érdekelne. – Ne aggódj. Ez nem nagy ügy.

– Tényleg így van?

– Igen, valószínűleg csak egy öngyilkosság okozta zavar. A vezető hamarosan be fogja jelenti.

Ahogy befejeztem a beszédet, meghallottam a vezető közleményét:

~ A metró összes utasának! ~

~ A metró összes utasának! ~

Körülöttem, a környezet hamarosan megnyugodott.

Felsóhajtottam, és kinyitottam a számat: - Látod, ez nem nagy ügy. Most egy bocsánatkérést fog sugározni, és hamarosan visszajön az áram…

~ M-Mindenki menekül…Fuss…! ~

~ Mi? ~

Sípoló hang hallatszott, és az adás kikapcsolt. A metró belsejében kitört a káosz.

- D-Dokja-ssi? Mi volt ez…?

Erős fény villant fel, a metrószerelvény eleje felől. Majd hangos dobszó hallatszott.

Valami errefelé tartott a sötétben. 

Csupán véletlen egybeesés volt, hogy ebben a pillanatban néztem az órára – 19:00

Ketyegés.

Úgy éreztem, megállt a világ.

Aztán egy hangot hallottam:

[A 8612-es bolygórendszer ingyenes szolgáltatása megszűnt.]

[A fő forgatókönyv elkezdődött.]

Ez volt az a pillanat, amikor megváltozott az életem műfaja.

ORV 1. fejezet

Prológus - Három mód, hogy túléld egy pusztuló világban

[Három módja van a túlélésnek egy pusztuló világban. Most már elfelejtettem néhányat, de egy dolog biztos. Az a tény, hogy te, aki most ezt olvasod, túl fogod majd élni.] 

- Háromféleképpen lehet túlélni egy bomló világban. 

Egy internetes oldalt töltöttem be régi okostelefonom képernyőjére. Lefelé görgettem, majd újra felfelé.

Hányszor csináltam már ezt?

- Igazán? Tényleg itt a vége?

Újra megnéztem, de "ez" összetéveszthetetlen volt.

A történetnek vége lett.

+

[A túlélés három módja egy pusztuló világban]

Szerző: tls123

3149 fejezet.

+

A „A túlélés három módja, hogy túléld egy pusztuló világban” egy egészjátékos fantasy regény volt, ami 3149 fejezettel rendelkezett. A rövidített neve pedig a „Túlélés Útjai” volt.

A középiskola harmadik éve óta folyamatosan olvastam ezt a regényt.

Akkor, mikor zaklatott voltam, és akkor is, mikor elrontottam a felvételi vizsgáimat, és be kellett lépnem egy helyi egyetemre, az helyett, ahová igazából menni akartam. 

Akkor is, amikor az átkozott, véletlenszerű sorsolás rosszul sikerült, és a katonai egység élére kerültem, amikor többször váltottam állást, és most is, mikor vállalkozóként dolgozom egy leányvállalatnál. 

Egy nagy cégnél… A fenébe is, ne beszéljünk erről.

Egyébként meg…

「A szerző szavai: Nagyon köszönöm, hogy idáig elolvastátok a Túlélés módjait. Visszatérek hozzátok még egy epilógussal!]

- Ah…Az epilógus még mindig vissza van. De a következő fejez akkor is az utolsó lesz. 

A gyerekkorom végétől, egészen a felnőttkoromig. 10 éve követem már ezt a hatalmas regényt. Vegyes érzelmek tomboltak bennem, most, hogy ez a világ, ami oly sok mindenen átvezetett engem, végetért. 

Kinyitottam az utolsó fejehet, megjegyzés oldalát, és többször is átírtam a mondatot.

-Kim Dokja: Író, addig is, köszönök mindent. Kíváncsian várom az epilógust.

Őszinte mondatok voltak. A túlélés módjai volt életem regénye. Nem ez volt a legnépszerűbb regén, de számomra tökéletes volt. 

Több mindent akartam mondani, de nem tudtam leírni őket. Féltem, hogy hanyag szavaim, bánthatják az írót.

[- Fejezetenként átlagosan 1,9 találat.

-Átlagosan 1,08 hozzászólás.] 

Ez volt a „Túlélés módjai” átlagos népszerűségi indexe.

Az első fejezet nézettsége 12000 volt, de a 10. fejezeté 120-ra, majd az 50. fejezeté 12-re csökkent. Mire elérte a 100. fejezetet, már csak 1 megtekintője volt.

[Megtekintések: 1.] 

Elöntött egy érzés, amikor megláttam a számot „1”, amely a fejezetek listája mellett jelent meg. Egyes esetekben volt egy „2”-es is, de valószínűleg valaki csak félrenyomott. 

Ez a ''Köszönöm.'' érzése volt. A hála. 

A szerző több mint 3000 fejezetből álló regényt adott ki, fejezetenként mindössze 1 megtekintéssel 10 éven meresztül. Ez egy, tényleg csak, nekem való történet volt.

Megnyomtam az ''Ajánló táblát'' és azonnal elkezdtem a billentyűzetet kopogtatnk: -Ajánlom ezt a mézes- lekváros regényt.

A szerző egy ingyenes, kész regényt írt nekem, ezért muszáj volt egy ajánlót írnom hozzá. 

Amint elkészült, a küldés gombra kattintottam, és meg is jelentek az első megjegyzésem a posztom alatt.

–

[Úgy tűnik, egy új anti.] 

Megkerestem ennek a személynek a profilját, és többször is ajánlotta már ugyanazt a regényt.] 

–

[Nincs még letiltva az ajánlása?

A szerzőknek nem szabad a saját műveiket, itt ajánlani] 

_

Eszembe jutott, hogy több hónappal ezelőzz, írtam már egy ajánlást. 

Egy pillanat alatt több tucat megjegyzés érkezett a posztom vizsgálatára. 

Az arcom kipirult zavaromban.

Biztos voltam benne, hogy a szerző elolvassa ezt. Így hát sietve próbáltam törölni az üzenetet, de már jelezték, hogy az üzenetet nem sikerült eltávolítani.

- Ez…

Felkavaró volt belegondolni, hogy a teljes őszinteséggel megírt ajánlásom, íly módom félresikerült.

Ha ilyen sokan látták, miért nem próbálta senki, elolvasni ezt az érdekes regényt? Adományt akartam adni az írónőnek, de nem engedhettem meg magamnak, mert bérmunkás voltam, és alig tudtam megélni a fizetésemből magam is. 

Aztán kaptam egy értesítést, hogy "üzenet érkezett".

[-tls123: Köszönöm.] 

Egy üzenet szállt be a semmiből. Eltartott egy ideig, míg felfogtam mi is történt.

[-Kim Dokja: Maga a szerző?] 

tls123 – ez volt a „Túlélés útjai” szerzője.

[-tls123: Neked köszönhetően, be tudtam fejezni a regényt. Meg is nyertem vele egy pályázatot.] 

Nem hittem el.

A Túlélés módjai megnyert egy pályázatot?

[-Kim Dokja: Gratulálok! Melyik pályázat volt az?] 

[-tls123: Nem fogod ismerni, mégha el is mondom, ugyanis ez nem egy ismert pályázat volt.]

Kíváncsi voltam, hogy hazudott-e. Mert lehet hogy szégyellte, de azt akartam, hogy igaz legyen, amit az előbb mondott. Talán tényleg nem tudhattam, melyikről volt szó. 

Lehetséges volt, hogy más platformokon kicsit elterjedtebbnek bizonyult. 

Kicsit szomorú is voltam ez miatt, de jó volt tudni, hogy ez a remek történet terjed.

[-tls123: Különleges ajándékot szeretnék küldeni neked köszönetképpen.] 

[-Kim Dokja: Ajándékot?] 

[-tls123: Neked, kedves olvasómnak köszönhetem, hogy ez a történet világra jött.] 

Megadtam az írónak az email címemet, ahogy kérte.

[-tls123: Ó, igaz is. Megkaptam a bevételszerzési ütemtervet.] 

[-Kim Dokja: Hú, tényleg? Mikor fog kezdődni? Ezt a remekművet, kezdetektől fogva támogatni fogom…] 

Ez egy hazugság volt. A túlélés módjai napi sorozat volt, így havi 3000 wont kellett volna költenem. A 3000 won, pedig számomra egy kisbolti ebéd árának felelt meg.

[-tls123: A bevételszerzés holnap kezdődik.] 

[-Kim Dokja: Akkor a holnapi epilógus fizetős lesz?] 

[-tls123: Igen, attól tartok, fizetnie kell majd érte.] 

[-Kim Dokja: Persze, hogy fizetem majd! Megfogom venni az utolsót részt!] 

A szerzőtől ezután nem érkezett válasz. Ígyhát kijelentkeztem az oldalról. 

Ezután pedig éreztem, hogy elsüllyedek a pesszimizmusban.

A szerző válasz nélkül távozott, miután sikeres lett…? Csodálatom, kicsinyes féltékenységgé változott. Minek izgultam ennyire? Mindenesetre nem az én regényem volt.

- Ad majd ajándékutalványt? Jó lenne, ha 50 000 won értékeben lenne.

Akkoriban elég naivan gondolkodtam.  

Ugyanis nem tudtam semmit arról, hogy mi lesz a világgal másnap.