Lord of mysteries - 1. KÖNYV 5. FEJEZET - RITUÁLÉ

 

Ingyenes? Az ingyenes dolgok szoktak a legtöbbe kerülni!

Zhou Mingrui némán motyogott maga elé, és végül úgy döntött, hogy semmilyen további szolgáltatást nem fog vásárolni. Határozottan elutasítja mindegyiket.

Ha tényleg ennyi mindenre képes vagy, akkor próbáld meg megjósolni, hogy én nem ide valósi vagyok!

Ezt szem előtt tartva Zhou Mingrui követte a vörösre és sárgára festett arcú nőt, és lehajolt, hogy beléphessen az alacsony sátorba.

A sátor belseje rendkívül sötét volt, csak néhány fénysugár tudott behatolni a sátor falai között, és varázsolhatott némi fényt a benn tartózkodóknak. A papírkártyákkal borított asztal csak halványan volt látható a csekély fény miatt.

A helyes süveget viselő nőt ez egyáltalán nem érdekelte. Hosszú fekete ruhája úgy siklott utána, akárcsak, mintha csupán a víz fölött siklana, miközben az asztalhoz sétált. A szemközti oldalhoz ült le és gyertyát gyújtott.

A halványsárga fény pislákolt, amitől a sátor belseje egyszere tűnt világosnak és sötétnek. Azonnal sokkal titokzatosabb légkört adott az egésznek ez a kis dolog.

Zhou Mingrui csendesen leült, tekintete végig söpört az asztalon lévő tarot kártyákon, ahol olyan ismerős kártyákkal találta szembe magát, mint a „Varázsló”, „A császár” és a „Harmónia”.

Vajon Roselle is olyan volt, mint én… Talán ugyan abból az országból is jött akárcsak én… - motyogott magában öntudatlanul Zhou Mingrui.

Mielőtt végignézhette volna az összes felfordított kártyalapot az asztalon, a nő, aki azt állította, hogy pontos jóslatokkal rendelkezik, már nyújtotta is a kezét, hogy összeszedje az összes kártyát és egy pakliba rendezze azokat. Majd miután végzett, letette maga elé a stóc kártyát.

- Először is keverjük meg a kártyákat és válasszuk el kettő felé – mondta halk hangon a cirkuszi jós.

- Én keverjem meg? – kérdezte reflexből Zhou Mingrui.

A jósnő arcán a sárga és a vörös festék kicsit összetömörült, mikor egy enyhe mosoly jelent meg az arcán, és ezt mondta – Persze. Mindenki a saját sorsát, csak maga tárhatja fel. Én csak egy közvetítőként vagyok itt.

Zhou Mingrui azonnal megkérdőjelezte – Ez a közvetítés ugye nem igényel plusz költségeket, igaz?

Billentyűs [1]folkloristaként túl sok ilyen trükköt láttam már életemben!

A jós láthatóan ledöbbent ezen, mielőtt válaszolt volna – Nem. Ingyenes.

Zhou Mingrui megkönnyebbülten visszadugta a revolverét a zsebébe. Ezt követően nyugodtan nyújtotta a kezét, hogy megkeverhesse a paklit, és kettészedhesse.

- Kész. – a már megkevert tarot kártyákat így az asztalra tette.

A jósnő mindkét kezét összekulcsolta és egy darabig így vizsgálta a kártyákat. Aztán hirtelen kinyitotta a száját, és azt mondta – Elnézést, elfelejtettem megkérdezni, de miről szeretnél kérdezni?

Amikor Zhou Mingrui az első szerelmének udvarolt, a tarot kártyákkal is foglalkozott egy keveset. Így hát habozás nélkül mondta – Múlt, jelen és jövő.

Ez egy olyan fajta jóslás volt a tarot kártyák segítségével, minek következtében három lapot fordítottak fel sorban, és ezeknek a kártyáknak a jelentésük hordozta magában a kérdező múltját, jelenét és jövőjét.

A jósnő először bólintott, majd mosolyra húzta a száját, és így szólt – Akkor kérem, keverje meg újra a paklit. Csak akkor kaphatja meg igazán a kívánt kártyákat, amik megválaszolhatják a kérdését.

Most fog becsapni? Muszáj, ilyen kicsinyesnek lennie? Hányszor kell még megkérdeznem, hogy ez ingyenes szolgáltatás lesz-e? – Zhou Mingrui arca kissé megrándult, majd vett egy mély lélegzetet, és visszavette a kezébe a tarot kártyákat, hogy újra megkeverje és szétválassza.

- Ezúttal nem lesz semmi probléma, igaz? – az újfent kész kártyákat visszatette az asztalra.

- Nem lesz semmi probléma – a jósnő kinyújtotta az ujjait, és kivette egy kártyát az egyik pakli tetejéről. Ezután a kiválasztott lapot letette Zhou Mingrui bal oldalára. Szinte suttogott, amikor megszólalt – Ez a kártya a múltját jelképezi.

- Ez a kártya az adottságaidat jelképezi… - a jós közvetlenül Zhou Mingrui elé tette a második lapot.

Aztán felvette a harmadik lapot is a pakliból, és Zhou Mingrui jobb oldalára tette.

- Ez a kártya pedig a jövőt mutatja meg… Rendben. Melyik kártyát szeretné először látni? – a jósnő felemelte a fejét, miután befejezte a kártyák elrendezését, és szürkéskék szemével mélyen Zhou Mingruira nézett.

- Először a jelent szeretném megnézni. – mondta Zhou Mingrui, miután kissé elgondolkodott.

A jós lassan bólintott, és átfordította a kártyát, amely közvetlenül Zhou Mingrui előtt volt.

Egy színesen öltözött karakter volt rajta ábrázolva, aki pompás fejfedőt viselt, vállán egy bottal felszerelkezve. A bot végén pedig egy zsák lógott, az alak mögött pedig egy kiskutya szaladt utána 0-val számozva.

- A bolond – olvasta fel könnyedén a kártya nevét a jósnő, szürkéskék szemeivel pedig Zhou Mingruit fürkészte.

A bolond? A tarot nulladik kártyája? A kezdés? Új kezdet mindenféle lehetőségekkel? – Zhou Mingrui amatőr tarot rajongónak számított így csak egy hozzávetőleges értelmezést tudott alkotni a kártyáról az elsődleges benyomása alapján.

Amikor a jósnő mondani akart valamit, a sátor szövetfüggönyei hirtelen felemelkedtek. A beszűrődő napsugár annyira vakító volt, hogy az arrafelé néző Zhou Mingrui ösztönösen becsukta a szemét.

- Miért adod ki magad megint nekem? Az én feladatom, hogy jósoljak az embereknek! – morogta egy női hang dühösen – Gyorsan térj vissza a posztodhoz! Ne feledd, hogy te csak egy állatidomár vagy!

Állatidomár? Zhou Mingrui szemei lassan alkalmazkodtak az erős fényhez. Észrevett egy hasonló kinézetű nőt, aki szintén hegyes süveget viselt, fekete ruhát, és sárga meg vörös arcfesték borította az arcát. Az egyetlen különbség az volt, hogy magasabb volt, és sokkal karcsúbb testalkatú.

Az előtte ülő nő azonnal felállt, és elégedetten így szólt – Ne törődj vele! Én csak szeretem ezt csinálni. Különben is, az én jóslataim és értelmezéseim elég pontosak szoktak lenni néha. Komolyan mondom…

Mondta miközben felemelte kicsit a ruháját, hogy megkerülhesse az asztalt, majd gyorsan elügetett a sátortól.

- Uram, szeretné, hogy tolmácsoljam a kártyáit? – kérdezte az igazi jósnő Zhou Mingruira nézve mosolyogva.

Zhou Mingrui ajka megrándult, és őszintén megkérdezte – Ingyen?

- …Nem – válaszolta a jósnő.

- Akkor felejtse el. Zhou Mingrui hátrahúzta a kezét, és a zsebébe rejtette. Megmarkolta a revolverét és a pénzt, mielőtt ismét lehajolt volna, hogy kilépjen a sátorból.

Átkozott! Valóban egy állatidomár adta ki magát jósnőnek?

Melyik az az állatidomár, aki nem akar jós lenni?

Zhou Mingrui nagyon gyorsan maga mögött hagyta ezt az ügyet. Hét pennyt költött a „Saláta és Hús” nevezetű boltban, egy font nem túl jó minőségű birkahúsért. Aztán vásárolt némi zsenge babot, káposztát, hagymát, burgonyát és egyéb dolgokat is. A korábban vásárolt kenyérrel együtt összesen 25 rézpennyt költött el, ami két solira és egy pennyre váltott át fejben.

Tényleg nagyon kevés a költőpénz. Szegény Benson… - Zhou Mingrui nem csak azt a két bankjegyet költötte, amit magával hozott, hanem azt a fillért is fel kellett használnia, amit a zsebébe csúsztatott.

Csak sóhajtott egyet, és nem gondolt semmire, miközben hazasietett szerzeményeivel.

Az alapvető élelmiszerrel, amit vett, végre végrehajthatta a szerencsefokozó szertartást.

…

Miközben a második emeleti bérlők fokozatosan távoztak, Zhou Mingrui még mindig nem sietett a rituálé végrehajtásával. Ehelyett lefordította az „Menny és Föld halhatatlan Urának áldásáért” sorait ősi feysac nyelvre, valamint a loen nyelvre. Szándékában állt, hogy másnap mindenképp megpróbálja a rituálét ezeken a nyelveken is, ha az eredeti nem működne.

Végülis figyelembe kellett vennie a két világ közötti különbségeket. Meg amúgy is, ha Rómában jársz, csináld azt, amit a rómaiak!

Ami pedig az ősi rituális imájának lefordítását illeti, szerette volna lefordítani hermész nyelvre is, de a szókincshiánya miatt nem tudta befejezni.

Miután mindent előkészített, elővette a négy vekni rozskenyeret. Az egyiket abba a sarokba helyezte, ahol eredetileg a széntűzhely volt, egyet a ruhásszekrény tükrének belső oldalára, egyet a szekrény tetejére, ahol két fal találkozott, egyet pedig a dolgozóasztal jobb oldalára, ahol különféle tárgyak voltak tartva.

Zhou Mingrui nagy levegőt véve a szoba közepére állt, és néhány másodpercet azzal töltött, hogy megnyugodjon. Aztán tett egy ünnepélyes első lépést előre, és az óramutató járásával ellentétes irányba elindult négyzet alakban.

Mikor megtette az első lépést, ugyanakkor halkan azt kezdte el kántálni: - A Menny és Föld halhatatlan Urának áldásáért!

A második lépés alkalmával pedig ezt: - Az Ég Mennybeli és Földbeli Urának áldásáért!

Harmadik lépéskor pedig Zhou Mingrui azt suttogta, hogy: - A Menny és Föld Magasztos megkérdőjelezhetetlen Urának áldásáért!

 A negyedik lépésnél élesen kifújta a levegőt, és erősen összpontosítva meditált – A szentséges és tiszteletreméltó Menny és Föld Urának áldásáért!

Mikor visszaért a kiindulási helyére, Zhou Mingrui lehunyta a szemét, és a helyén várta azeredményt. Volt benne némi türelmetlen várakozás, némi nyugtalanság, egy kis remény, és persze még némi félelem is.

Vajon sikerül visszajutnia?

Lesz ennek az egésze valami hatása?

Valami váratlan?

Az előtte lévő sötétséget a remény bíbor fénye szennyezte be. Zhou Mingrui gondolatai kavarogtak a fejében, és nagyon nehezen tudta csak valahogy rendezni ezeket.

Ekkor hirtelen úgy érezte, hogy a körülötte lévő levegő megállt, sűrűvé és titokzatossá vált.

Közvetlenül ez után egy halk suttogás hangja suhant el a füle mellett, amely olykor valóságosnak, tisztának, élesnek, kitaláltnak, csábítónak, kicsit mániákusnak, és néha még egy kicsit őrültnek is hangzott.

Nyilvánvalóan egy szót sem értett belőle Zhou Mingrui, mégis nem tudott ellenállni neki, hogy ne próbálkozzon meg valahogy kivenni pár szót a suttogásból.

Megint fájt a feje. Annyira, hogy olyan érzés kerítette hatalmába, mintha valaki egy acélrudat szúrt volna keresztül a fején.

Zhou Mingrui úgy érezte, hogy fel fog robbanni a feje. Gondolatait pszichedelikus színek töltötték meg.

Tudta, hogy valami nincs rendben, és megpróbálta kinyitni a szemét. Azonban még egy ilyen egyszerű műveletet sem tudott végrehajtani.

Az egész teste egyre feszesebb lett, és úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban szétszakadhat. Ekkor egy öngúnyoló gondolat ütötte fel a fejét Zhou Mingrui fejében:

Nem halnál meg, ha nem udvarolnál a halálnak…

Nem bírta tovább. Épp mikor már elment volna az esze, a hangok morajlássá halkultak, és lassan teljesen lecsendesedett a környezete. A hangulata változékony volt ezzel kapcsolatban.

De nem csak a hangulata volt az Zhou Mingruinak. Úgy érezte az egész teste átéli ugyanezeket az érzéseke.

Még egyszer megpróbálta kinyitni a szemét, ami ezúttal rendkívül könnyen ment.

Szürke köd jelent meg a szeme előtt – homályos, sűrű és végtelen.

- Mi van ezzel a hellyel? – Zhou Mingrui körül kémlelt, majd lehajtotta a fejét, és felfedezte, hogy a végtelen köd szélén lebeg.

A köd úgy hömpölygött, akárcsak a víz, és rengeteg bíbor „csillag” tarkította. Némelyikük hatalmas volt, míg mások pedig aprók. Érezte, hogy a mélységben rejtőznek, míg mások ezen a vízszerű ködnek a felszínén lebegtek.

A holografikusnak tűnő látványt nézve Zhou Mingrui félig zavartan, félig kíváncsian kutató módon nyújtotta ki maga elé a jobb kezét, hogy megpróbáljon megérinteni egy bíbor csillagot, amely látszólag a felszínen úszott. Megpróbálta megtalálni a módját, hogy elhagyhassa ezt a helyet.

Amikor a keze megérintette a csillag felszínét, hirtelen egy bélyeg jelent meg a testén, és a csillagot egy bíbor kitöréssé változtatta. Álomszerű lángokat festett maga köré.

Zhou Mingrui megijedt. Ijedtében visszarántotta a kezét, de véletlenül még egy bíbor csillagot megérintett.

Ennek eredményeként, ez a csillag is pompás fénnyel robbant szét.

Zhou Mingrui ennek ellenére úgy érezte, hogy elméje teljesen kiüresedett, és szelleme szertefoszlott.

…

Eközben a Loen Királyság fővárosában, Backlundban, a királyi negyedben, egy luxus megjelenésű villában, Audrey Hall egy komód előtt ült. A komódon lévő vésetek már elavultak voltak, de a felületén egy repedt bronztükör volt látható.  

- Tükör, tükör, ébredj!... A Hall család nevében megparancsolom, hogy ébredj!

…

Rengetegféle módon szólította már meg a tükröt, de semmi reakciót nem kapott.

Több mint tíz perc elteltével végül úgy döntött, hogy feladja, és sérelmében felhúzta az ajkát. Halk mormogással pedig ezt mondta: - Atyám valóban hazudott nekem. Mindig azt mondta nekem, hogy ez a tükör a Salamon Birodalom fekete császárjának volt a kincse és, hogy ez egy rendkívüli tárgy…

A hangja elcsuklott a végére. A komódon nyugvó bronz tükör hirtelen bíbor fénnyel felizzott, aminek a fénye teljesen beborította.

…

A Sonia-tengeren egy háromárbocos vitorlás hajózott keresztül a viharos vizeken, mely nyilvánvalóan relikviának tűnt.

Alger Wilson a fedélzeten állt, teste hullámzott a tengeri áramlatoktól, és mégis könnyedén megőrizte az egyensúlyát.

Villámmintákkal hímzett kabátot viselt, kezében pedig egy mókás formájú üvegpalackot tartott. A palack belsejében gomolygó buborékok hóvá, faggyá, és viharos széllé változtak.

- Még mindig hiányzik a Szellemcápa vére… - mormolta Alger.

Aztán ebben a pillanatban egy bíbor kitörés jelent meg az üvegpalack és a tenyere közötti kis területen. Egy pillanat alatt pedig ez a fény be is borította a környezetét.

…

A szürke ködbe burkolózott környezetben Audrey Hall visszanyerte a látását. Rémülten és zavarodottan kezdte el felmérni a helyzetet, amikor észrevette, egy férfi elmosódott külalakját, aki ugyanezt teszi.

Közvetlenül ez után, pedig mind a ketten egy másik rejtélyes személyt véltek felfedezni tőlük nem messze, akit szürke köd borított.

Az a titokzatos személy pedig nem volt más, mint Zhou Mingrui. Ő is hasonlóan döbbent volt.

- Uram, hol vagyunk?

Audrey és Alger először megdöbbentek, majd pár pillanatra csöndbe burkolództak. Aztán szinte egyszerre kezdtek el beszélni.

- Mit tervez tenni?

The baby raising a devil 5. fejezet

 

A kenyéres eset után minden békés volt.

Az egyetlen említésre méltó dolog az volt, hogy Leának eszébe jutott, hogy elfelejtett odaadni nekem két cukorkát, amit a herceg adott nekem. 

De a mai nap más volt. Reggel óta szobalányok sürögtek-forogtak körülöttem. Hatalmas gyerekruhába öltöztettek. 

Ráadásul a vádlimig érő csipkezoknihoz, fényes cipőt társítottak, a hajamba pedig szalagot kötöttek.

– Gyerünk, lássuk, hogy kényelmes lesz e önnek. Próbáljon meg sétálni, kisasszony.

Miközben nehezen járni kezdtem, a szobalányok felkiáltottak: Whoa!

Dubblede szolgái nem voltak olyan rosszak, mint Vallua szolgái, de engem folyamatosan idegesítettek. Ahhoz azonban, hogy kényelmesen élhessek, elengedhetetlen volt a szolgák szeretete. Amint megálltam, behívtam a szobalányokat. 

– Linda gyeje igye!

- Ohó..., láttuk egymást már tegnao este is. Örülsz, hogy újra találkozunk?

- Ez tityok dee... Ljinda a kedvencem.

Először is meghódítom egy szobalány szívét.

– Tyessék. Agyok neked egy cukojkát.

– Miért adod oda nekem ezt az cukorkát?

- Ez tityok...... azéjt mert én Daliát szeretem a legjobban.

Ezzel meg is volt az első személy akit meghódítottam. Majd ahhoz fordultam, aki az uzsonnáért volt felelős. 

- Ha Yuni beteg, szomojú vagyok...

- Jaj nekem...

- Ez titok... Yuni a kedvencem.

És elintéztem azt is aki napi progjaimért volt felelős.

"Nos, még ha utál is a családom, mint Vallua idejében, a szobalányok titokban elkényeztethetnek."

Amikor megláttam a szolgálólányokat, akik imádtak engem, büszkén gondoltam arra a sok nehézségre, amit régen elszenvedtem.

- De miéjt öltöztyem ma így fel?– kérdeztem Leát, aki szeretettel mosolygott rám.– Hova megyek?

– Részt vesz a mai találkozón. A mester azt mondta, hogy bemutat téged a vazallusoknak.

"Bemutat?"

Láttam néhányat közülük már messziről, de hivatalosan nem mutattak még be engem soha. Azt hittem, nem fog bemutatnia, ha hamarosan úgyis visszamegyek a fővárosba.

Szóval...

"Biztosan itt tart még egy jó darabig!"

Örömkiáltással a szívemben követtem a szolgálólányokat.

De olyan emberek voltak a folyosón, akiket még soha életemben nem láttam. Lea válaszolt, amikor ránéztem.

– Szponzorálandó gyerekek.

Aha, biztos, hogy a mai ülés napirendjén van egy szponzorálni való gyerekválasztás.

Az arisztokráciában támogatási rendszer működött.

Arról van szó, hogy a tehetséges gyermekeket kiskoruktól kezdve nevelik, tanítják hogy a család által megkívánt tehetséggé fejlesszék ki őket.

"Ezúttal kit szponzorálnak?"

Ha olyan nemesi család szponzorálja őket, mint a Dubblede, akkor  nagyon híres csodagyereknek kell lenniük.

Amikor beléptem az ülésterembe, láttam, hogy a vazallusok körül vesznek valakit. Elég alacsony ahhoz, hogy gyereknek nevezzék. Első pillantásra úgy nézett ki, mint egy kamasz fiú.

A fiút a felnőttek lassan összenyomták, így nem lehetett részletesen látni, de tisztán hallottam a hangját.

– Helló, Dubos úr, Martin úr, Lux báró és...

A vazallusok vigyorogtak, mintha örülnének az udvarias kisfiúnak, aki annyi ember nevét megjegyezte.

– A kis Jude napról napra intelligensebb lesz.

– Apám azt mondta, keményen kell tanulnom, hogy olyan legyek, mint Mr. Dubos!

Dubos nevetett, és megveregette a vállát. Ekkor az egyik vazallus felfigyel rám. 

Mikor meséltem a vazallusoknak a  császári palota és a templom ügyeiről akkor is voltak páran, viszont most is láttam pár ismerős arcot közülük az emberek sokaságában.

"Most megmutatom nekik!"

- Helló!

Miközben egy felnőtt viselkedését utánozva üdvözöltem őket, nevettek.

–Oh Istenem! Megtanultad hogy is kell köszönni!

Amikor néhány vazallus közeledett felém, végre elkezdtem látni az elrejtett gyermek arcát.

Viszont teljesen megdermedtem, mikor rájöttem, hogy ki is az a gyermek. 

"Marco Jude." 

Nagyon-nagyon jól ismerem azt a gyereket.

Mert ő volt az egyik legrosszabb ember, akivel valaha találkoztam! Amikor Vallua herceg gyermekeként éltem, egy ideig egy akadémiára jártam. Akkoriban Marco volt a professzorom. 

Fiatal és ambiciózus ember volt, és e mellett jó professzor is.

De nekem.....

"Túl sokat flörtölt."

Vallua herceg vejének pozíciójára törekedett. Nem illő módon sokszor megérintett az engedélyem nélkül. E mellett pedig a beleegyezésem nélkül is megölelt, majd mikor már nem bírtam elviselni, amikor túl messzire ment és megpróbált megcsókolni, feljelentettem az akadémián. 

Viszont engem űztek el mint zaklatót. 

"Ha ez a fickó elcsábított és megbántott, miért nem tettél feljelentést a kezdetektől fogva?"

"Ha nem tetszett, miért nem sikoltottál?"

" Féltem, így még sikítani sem tudtam."

"Akkor miért most... Azt hiszem, nem tetszett, amikor újra rágondoltál.  Aranyásó vagy?"

Semminemű tiltakozásom nem használt a vádak ellen.

Csak hat hónapig függesztették fel, mert megérintett egy diákot, én pedig kénytelen voltam elhagyni az akadémiát a zaklatások miatt, mert promiszkuizmussal* gyanúsítottak. Ezt követően a családom szégyenének tekintettek. 

(*A szexuális partnerek gyakori váltogatása)

Csak erre az időre tudtam gondolni és bosszút akartam állni mindenáron. 

Most még gyerek. De a jövőben egy hatalmas nagy szemétláda lesz!

"Nyugodjunk meg. Ha ok nélkül most így fogok viselkedni, akkor az örökbefogadás szóba sem jöhet."

Aztán Dubblede hercege bejött a szobába. Az összes ember meghajolt.

A találkozó első pontja a szponzorjelöltek áttekintése volt . Marco hátul leült a pódiumra.

– Jaj, te már megoldod az ilyen szintű matematikai feladatokat?

- Igen! Ismerned kell a számokat, hogy bekerülhess  az Audit and Inspection Board-ba*. De maga a matematika amúgy is szórakoztató. Készítettem néhány képletet a tanárommal..."

(*Az Audit and Inspection Board egy nemzeti szervezet, aminek központja a dél-koreai Szöulban található . Elsődleges feladata az állami és közigazgatási szervek elszámolásainak ellenőrzése.)

" Hazug..."

Nevetséges volt számomra ez az információ ugyanis tudtam a jövőjét.

Marco Jude távolról sem csatlakozott az Audit and Inspection Boardhoz, hanem egy jelentéktelen akadémia karához csatlakozott. Szóval bolond volt, aki eldicsekedett nekem még régen, hogy milyen nagyszerű hálózata van. 

Apja, Jude báró büszkén nevetett. 

A baráti légkörből ítélve úgy tűnt, hogy a támogatott gyermek kiválasztása Jude báró és felesége kívánsága szerint fog történni.

A kérdezz-felelek szekció után Marco visszaült a mellettem lévő ülésre. Lenézett rám és suttogott.

- Láttad ezt, kölyök? Soha nem fogsz nyerni.

"Mi?"

Döbbenten néztem rá

Egy négyévestől tart...

Marco Judenak úgy tűnt, hogy a szponzori átvilágítás miatt jöttem el a találkozóra.

Az arca csupa izgalommal teli, mivel le akarja törni riválisai versenyszellemét minél hamarabb. Arra emlékeztetett, amikor a tudományos intézet professzora volt.

– Nos, talán úgy gondolhatod hogy mivel Dubbled hercege eddig békén hagyott, szóval nincs mitől tartanod, de miután örökbefogadott azt tehet veled amit csak akar. – folytatta vigyorogva. – Azt hallottam, hogy szegény gyerek vagy, igaz?

"........"

- Hallottam, hogy a császárné odadobott Dubbledének.  Ez kb ugyanaz, mintha csak kidobtak volna kukába. 

Marco, aki ezt mondta, nevetett, én pedig ökölbe szorítottam a kezem. Előző életemben hülye voltam. Nem tudtam semmit, és ijesztő volt egyedül lenni.  

Sokszor meghajoltam anélkül, hogy egy szót tudtam volna mondani. De én már meghaltam háromszor és most a negyedik életem élem.  

Azzal megharaptam Marco karját.

– Argh ! 

Amíg ő hason feküdt összekuporodva a karját dédelgetve, én gyorsan ökölbe szorítottam a kezem és megütöttem! Bumm!

- Aah! Aah !

Ahogy felhangzott a sikoly, többen rohantak felénk a csarnokot örző örök közül, és mikor megláttak minket, csodálkozva néztek ránk. 

Az emberek azonnal megpróbáltak elszakítani Marcótól, de kihúztam még egy csomó haját, mielőtt sikerülhetett volna nekik.

– Mit csinált?! - a vazallusok a homlokukat ráncolták rám és Marcóra.

- Az a kis dolog, amitől... engem, hirtelen ...!

Az egyik kezemmel Markóra mutattam.

- Gyejünk csak, josszfiú !

- Mi ...?

- Azt mondta, hogy Dubbled herceg egy szemét!

Ezt még koldus koromban tanultam. Az nyer, aki az első ütést beviszi. És a  higgadt nyeri a vitát.

Persze hátborzongató volt a herceg szeme láttára felhajtást csinálni, de jobb volt, mintha bolondnak néznek, akit csak üt.

De furcsa volt. 

Miért lett ennyire csönd a szobában?

ORV 5. fejezet

Fizetős szolgáltatás indítása (4)

Majdnem felnevettem a döbbenet övezte megrökönyödésemben. Megkellett dörzsölnöm kicsit a szemem, és újra meg kellett néznem, hogy hazugság-e amit épp látok. A fájl kiterjesztése TXT volt. Aztán ott volt ez a személy… Az ajándék, amit küldött nekem, a regényének másolata volt?

[Kizárólagos attribútumot (képesség) kapott.]

[Az exkluzív készségterület aktiválva lett.]

A fájl letöltése után egy üzenetet hallottam a fejemben. Nem volt meglepő, ha a világ a "túlélés útjaivá" változott. A Túlélés útjai minden túlélője exkluzív tulajdonságokkal és képességekkel rendelkezett.

Gondolatban halkan kimondtam, hogy: „Képesség ablak”. Muszáj volt megtudnom, hogy milyen tulajdonságokat kaptam. 

[Az Képesség ablak nem aktiválható.]

Mi? - Megpróbáltam még egyszer előhívni az „Képesség ablak”-ot, de az eredmény ugyanaz maradt.

Abszurd volt. Volt valami ilyesmi a könyvben egyáltalán? Ha nem tudom használni a Képesség ablakot, akkor nem tudhatom meg, hogy milyen tulajdonságokkal vagy képességekkel is rendelkezem.

Ismerni önmagunkat és még az ellenségeink tulajdonságait is, az azt jelentené, hogy legyőzhetetlenek lennénk. De ez egy olyan helyzet volt, amikor még magamat sem ismertem, nemhogy az ellenségeimet.

Miután egy ideig bámultam a nagy ürességet, feladtam, és úgy döntöttem, hogy elolvasom a szöveget, amelyet az író adott nekem.

[Az olvasási sebesség megnőtt az exkluzív attribútum hatására.]

Nem tudtam, mi ez az attribútum, de az attribútum-hatásának köszönhetően kevesebb mint egy perc alatt elolvastam a Túlélés útjai első fejezetét.

Megtaláltam! - Azon a helyen, ahol az ujjam megállt, az események kezdete volt, ahol a főszereplő valami "akciót" csinált a vonatjelenetben.

「 ...Látta, hogy emberek gyűlnek össze a 3707-es kocsi hátsó ajtajánál. A szorosan a markában tartott öngyújtó kereke hideg volt.

Ebben az életben abszolút nem követhetett el semmilyen hibát. Célja érdekében, bármilyen eszközt felhasználhatott

Félelem ült ki az emberek arcára. De ő mégsem érzett bűntudatot.

Minden mulandó volt a világon.

Hideg szemekkel nézett az emberekre. Egy kis idő múlva az ujjbegye megmozdult az öngyújtó bepöccintő kerekén, és feltámadt a tűz. Ezután kezdődött el minden...」

Hideg borzongás futott végig a gerincemen, miközben újra, és újra elolvastam a részt. Hamar kiderült kellemetlen érzésem oka.

- …3707.

Reflexből megnéztem annak a vagonnak a számát, amelyben utaztam.

[3807].

A vagon, amin most ültem, az mögött volt, amelyen a főszereplő utazott. A kezeim gyengén remegtek.

…Várjunk csak egy percet... Hányan élték túl eredetileg ezt a kocsit?

[A homályos ablakon át a 3807-es kocsira nézett. Már túl késő volt. Ez elkerülhetetlen volt. Egyébként is csak ketten maradtak életben abban a kocsiban. ]

Csak ketten maradtak életben. Ez azt jelenti, hogy két ember kivételével mindenki meghalt. És már tudom is, hogy ki az a két ember...

Felemeltem a fejem a mobilomból és értetlenül néztem Yoo Sangah-ra. Talán ez a nő is meghal. Ahogy Én is.

– Dokja-ssi, nem kellene ezt abbahagynunk?

Valami elkezdődött azon a helyen, ahová Yoo Sangah mutatott. Valaki nyögött. Egy fiatal fiú pedig egy idős nő előtt  mocorgott.

– A francba, rossz kedvem van, és ez az idős hölgy is folyton csak nyafog és nyög! Nem tudna kussban maradni?

Egy fiatal fiú volt, aki diák lehetett csupán, és az ajtónak háttal állt.

Vékony volt, és fehérre festett haja. A neve az egyenruhájára erősített jelvényre volt írva.

Kim Namwoon. Egy név, amit egészen jól ismertem.

[- Csak Lee Hyunsung és Kim Namwoon maradt életben ebben a kocsiban. Nem számít... Amúgyis csak ők ketten kellenek. ]

– Nem mondtam, hogy fogd be a szád?

Az izgága Kim Namwoon megragadta a nagymama gallérját. A nagymama pedig csak tehetetlenül tántorgott a lábain. Kim Namwoon tenyere cikázott a levegőben.

Pofon. Pofon.

Normális időkben valaki rohanna, hogy megállítsa ezt a viselkedést. De most senki sem mozdult. 

Nem sokkal később a pofonok ütésekké erősödtek.

- Se-segítsen valaki. Valaki mentsen meg…!

Hallottam egy ököl hangját, ahogy keményen, egy testhez ütődik. Kim Namwoon körül néhány ember felhördült, de egyikük sem akart beleavatkozni különösebben. Meglepő módon az első személy, aki felszólalt, Han Myungoh volt.

- A mai fiatalok így bannak az idősebbekkel?...

Egyetértés helyett válaszul csak egy gúnnyal vegyes hangot kapott.

– Uram, meg akar halni?

- …Mi?

– Még mindig nem érted a helyzetet?

– Milyen a baromságot mondasz te köcsög?

Kim Namwoon csak nevetett a káromkodó Han Myungoh-n. Ujjával a metró kocsijának mennyezetére mutatott.

– Te nem látod ezt?

A mennyezeten egy holografikus képernyő látszott.

[K-Kímélj meg!]

[Ááááá!]

[Meghalsz! Meghalsz!]

Nem csak vonatkocsikról, vagy a Daepong Gimnáziumról volt szó. Élő videó volt az egész országban haldokló emberekről. Kim Namwoon folytatta a beszédet.

- Még mindig nem érted? A hadsereg nem jön megmenteni minket. És valakinek meg kell halnia.

– M-Mit mondasz…?

- Ki kell választanunk egy embert, aki meghal.

Han Myungoh nem tudott válaszolni. A kezének a szabadon hagyott felületén felállt a szőr.

- Persze, hogy tudom, mire gondolsz. Meg kell ölnöd a honfitársaidat, hogy élhess. Ez olyasmi, amit csak a rohadékok csinálnak. De tudod, ez egy rajtunk kívül álló erő. Az irányításunkon kívül. Meghalunk, ha nem ölünk. Ki fog minket hibáztatni? Meghalnál a végén az erkölcseid miatt?

– A-az n…

- Jól gondold meg. A világ, amit eddig ismertél, most ért véget.

Han Myungoh válla megremegett. Nem csak Han Myungoh volt az egyetlen. Az emberek szemében látszott, hogy valami megrepedt bennük. Ez egy olyan jelenet volt, ahol a homályos erkölcs összeomlott. Kim Namwoon éket ütött ebbe a kis repedésbe.

- Az új világhoz új törvények kellenek.

Kim Namwoon. Egy fiatal férfi, aki a leggyorsabban alkalmazkodott a Túlélés útjai világához.

Kim Namwoon megfordult, és folytatta a nagymama ütlegelését. Ezúttal senki sem állította meg. Han Myungoh, és a többi férfi… Még Lee Hyunsung sem.

A katona ökle remegett, ahogy elveszett arckifejezéssel meredt a levegőbe. Talán ő is döntött.

- *Sóhaj*… Nehéz megölni. Ti csak nézni akarjátok? Le akartok maradni róla?

Az emberek remegtek Kim Namwoon szavaitól. Az arckifejezésük olyan könnyen olvasható volt, mint egy ponyvaregény mondatai.

[Ha öt percen belül nem ölnek meg valakit, mindenki meghal, aki ebben a kocsiban van.]

Az emberek szeme megváltozott.

- Ha a nagymama nem hal meg, mi öt percen belül meghalunk...

A legprimitívebb szem, ami egy élőlénynek lehet, az embernek van.

– Igen… ennek a baromnak igaza van. Ha ezt nem tesszük meg, mindenki meghal.

Az első ember Kim Namwoon felé rohant. Megrugta az idős hölgyet, aki összeesett és összegömbölyödött.

- Elfelejtetted? Valakinek meg kell halnia! Hogy élhessünk!

– A francba… nem tudom.

A második és a harmadik ember is csatlakozott.

A nagymamától távol álló emberek...A gyáva férfiak, akik eddig csak ácsorogtak, csatlakoztak. Egy egyetemista ezt az egészet csak a telefonjával filmezte. Ott volt még egy gyermek anyja is és Han Myungoh is.

Mindannyian meglincselték a nagymamát, a halálát akarva.

- Meghalsz! Halj meg gyorsan!

Olyanok voltak, mint a halálbüntetésért együttműködő őrök. Mint az őrök, akik egyszerre húzták meg a kart, hogy ne tudhassák, ki ölte meg a foglyot, ezek az emberek passzívan rúgták és ütötték a nagymamát.

És én végignéztem mindezt. Csak ott álltam, mint valaki aki csak úgy nézné az eseményket, akárcsak egy regény lapjait.

A nagymama, akinek a nevét sem tudtam, olyan volt számomra, mint aki eddig sem élt. Az eredeti forgatókönyv szerint a nagymama meghalt. Szóval… nem volt bűn megfigyelni ezt a halált.

Ebben a pillanatban Yoo Sangah felkelt a helyéről.

– Meg fog ölni! - Reflexből megragadtam a kezét. – Mondtam, hogy ne mozdulj.

A kar, amit fogtam, remegett. Yoo Sangah szorosan ökölbe azorított kêzzel próbálta leplezni a remegését.

- Tudom, tudom…!

– Yoo Sangah-ssi meg fogsz halni, ha most odamész.

Yoo Sangah egész teste remegett a félelemtől. De még ennek ellenére is rá kellett jönnöm, hogy...

Annak ellenére, hogy a történet műfaja megváltozott, néhány ember még mindig fényesen ragyogott.

- Yoo Sangah-ssi. Ülj le!

Azonban az a személy, aki megváltoztathatta ezt a történetet, nem Yoo Sangah volt. Nem Yoo Sangah volt ennek a világnak a főszereplője.

- Hú? De-...

– Tedd, amit mondok, csak most az egyszer. Ezek után nem szólok bele többet a dolgaidba.

Miután erőszakkal visszaültettem Yoo Sangah-t a helyére, mély levegőt vettem és megfordultam. Kiegyenesítettem a hátam, és megremegtem, ahogy kifújtam. Lassan meglazítottam a bokám és a csuklóm.

Valójában egy kicsit korai volt az bemelegítés. Eredetileg ugyanis nem ez volt a tervem.

–…Dokja-ssi?

Nem válaszoltam a hívására, csak az embereket néztem. Az embereket akik a  nagymamát akarták megölni.

Nem azért voltam mozdulatlan, mert féltem. Kim Namwoontól vagy az emberektől. És nem azért mert nem értettem egyet az embertelenségükkel.

Hanem csak vártam. Arra a pillanatra, mikor lépnem kellett. És így…pár pillanattal később...

Kwaang!

Aztán...

- Ack! Mi történt?

Robbanás hangja töltötte be a fülemet, és a vonat megremegett. Az emberek kiáltoztak. Ennek a kocsinak az ajtajának jobb felső sarkából füst szállt fel. Elkezdődött. „Ő” megérkezett.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kapkodtam a lábaimat és elhaladtam a sikoltozó emberek mellett, majd a nagymama felé lendűltem.

- Mi? Eeeeok!

Kim Namwoon összeütközött velem, és sikoltozva a földre esett. Első pillantásra úgy tűnt, hogy megmentettem a nagymamát, de nem ez volt a célom.

Hol is volt? Gyorsan körülnéztem.

Valaki a nagymama felé zuhant a robbanás miatt. Egy gyerek sírt a pokol közepén. A gyerek, aki korábban a rovargyűjtő hálót tartotta.

– Bocsáss meg egy pillanatra...

Elvettem a hálót a gyerektől.

Gyorsan bedugtam a kezem a hálóba, és egy szöcske kitin váza rögtön a bőrömhöz is ért. Kivettem egyet, és a gyerek kezébe nyomtam. Aztán az emberek felé fordultam.

- Mindenki álljon meg. Nem élhettek, ha megölitek a nagymamát!

A hangom meglepően tiszta volt a robbanás utáni átmeneti csend miatt. Az emberek egymás után felém néztek. 

– Tegyük fel, hogy megölktek a nagymamát. Mi lesz a következő lépés?

A meglepett arcok látványa jól nézett ki. Mesélek még egy kicsit...

- A nagymama halálát annak fogják elismerni, akit a dokkaebi „első gyilkosának” tart, és egy kis időt nyernek ez után. De aztán mi lesz?

- Ah…

- Ha igaz, amit a dokkaebi mondott, akkor mindenkinek meg kell ölnie egy dolgot. Szóval kit fogsz megölni a nagymama után? Megölöd a melletted lévőt?

Az emberek, akik ilyesmire gondoltak, eltávolodtak egymástól. Borzalom volt a szemükben. Valójában mindenki tudta. A nagymama még csak a kezdet volt.

Kim Namwoon észrevette a megrendült légkört.

- Haha, mitől aggódsz? Akkor legközelebbit öld meg! Gyávák. Ne törődj előre a soroddal! Az esélyek egyenlőek!

Gondoltam, hogy Kim Namwoon valami ilyesmit fog mondani. Egy enyhe kézlegyintéssel leintettem.

- Nincs szükség ilyen szerencsejátékra. Van mód a túlélésre, még ha nem is leszel gyilkos.

- Mi?

– H-Hogyan?

Az emberek nagyon izgatottak lettek. Kim Namwoon arckifejezése eltorzult.

- Elfelejtettétek? A forgatókönyv egyértelmű feltétele az volt, hogy „egy embert" öljetek meg.

A legtöbben még mindig tanácstalanul álltak, de néhányan észrevettek valamit.

[Ölj meg egy vagy több élőlényt.]

Úgy van. A kezdetektől fogva a „személy” szó soha nem szerepelt a forgatókönyv tartalmában.

Ölj meg egy vagy több élőlényt. Más szóval, bármilyen élet lehetséges volt. Egy gyors észjárású ember kiabált a kezemben lévő gyűjtőhálóra.

- Rovar! Rovarok!

A szöcskék a gyűjtőhálóban ugráltak. Az emberek szeme felragyogott. Bólintottam.

– Így van, a rovarok.

Bedugtam a kezem a hálóba és kivettem egy szöcskét. Egy duci volt, amit korábban láttam.

- A-Add ide! Gyorsan!

- Csak egy! Csak egy kell!

Lassan hátraléptem, miközben a közeledő embereket néztem. Most szembesültem azzal a robbanásszerű őrülettel, amely megpróbálta megölni a nagymamát. Mégis felbukkant egy mosoly az arcomon. Miért? Még ebben a lélegzetelállító feszültségben is miért dobogott a szívem az örömtől?

- Örülnél neki?

Úgy hadonásztam a hálóval, mint egy tréner, aki provokál egy állatot. Több türelmetlen ember ugrott felém.

– Akkor kapd el őket!

Összetörtem a szöcskét a kezemben.

[Elérte a „First Kill” eredményt!]

[100 érmét szereztél és további kompenzációkat.]

Ezzel egy időben a másik kezemben lévő hálót a lehető legerősebben eldobtam. A terület másik oldalára, ahol a nagymama és a tömeg összegyűlt.

- Ez őrület!

A rovarok elszabadultak a kocsiban, és amennyire csak tudtak, ugráltak a szabadságért.

The beginning after the end 5.fejezet