2023. júl. 17.
Lord of mysteries - 3. FEJEZET - MELISSA
2023. jan. 21.
The baby raising a devil 3.fejezet
- Nagyon engedelmes.
Hamarosan újabb vazallusok léptek be az ülésterembe. Közben pedig én mozdulatlanul ültem a herceg ölében. És amikor kérdésük volt az egyházzal és a császári családdal kapcsolatban, válaszoltam nekik.
Egy idő után a találkozó pedig véget is ért. A vazallusok sorra távoztak, míg csak egy nagyapa maradt, aki odajött hozzám.
– Köszönöm, hogy elmesélted ezt a történetet.
"Nem, semmi gond. Ez bizonyos értelemben hasznomra válik majd."
Nagyon nehezteltem az egyházzal kapcsolatban. Ugyanis amikor megjelent az igazi sors gyermek, engem feláldoztak Ő érte. Azonkívül nem tudják kiásni az oriharcont a fennsíkról.
– Tessék. Itt egy ajándék.
A nagypapa megkínált egy cukorkával. Kicsúsztattam a kezem Dubblede hercege karjából, és elvettem az édességet. A nagyapa széles mosollyal hagyta el a szobát, és azt mondta:
– Jaj, ez a gyerek nagyon aranyos.
Már csak két ember maradt a szobában, én és a herceg. Hirtelen rám pillantott, és elvette az édességet amit kaptam.
Megdöbbentem, és többször oda-vissza kapkodtam a fejem a herceget és az édesség között. És hamarosan nagyon is szomorúnak éreztem magam.
"A cukorkám! Az édességem! Te rohadék, elvetted egy gyerek édességét!"
Dubblede hercege iszonyatos gyorsasággal, azonnal lehámozta az édesség csomagolást. És...
- Nyisd ki a szád!
"Nekem? Félreértettem volna őt?"
Amint erre gondoltam, a herceg két ujjával megnyomta az arcom. A nyomástól pedig kinyílt a szám, és be is tette a cukorkát a számba.
"Milyen durva."
Ennek ellenére nagyon is finom volt az édesség. A herceg pedig megint megnyomta az arcomat, ami dudorodott az édességtől.
– Vissza akarsz menni a fővárosba?
- Nem.
- Miért?
"Miért mennék vissza a fővárosba? Ott van a császári család, a templom és a rossz herceg. Mindannyian olyan emberek, akik bántottak engem."
Ezt azonban nem tudtam neki elmondani, ezért ezt mondtam:
- Mejt szejetem a hejceget.
Eddig a Dubblede volt az egyetlen család, mely nem hagyott rám szomorú emlékeket. Nagyon szép emlékeket hagytak bennem. A cukorkák, amiket adott, nagyon finomak voltak. A takaró, amit kaptam, nagyon meleg volt. Lea altatódalát pedig jó volt hallgatni.
Dubblede hercege nem volt olyan gonosz, mint ahogy gondoltam. Így gondoltam, majd megláttam a herceg arcát. Csak mosolyog?
Aztán Lea megérkezett értem.
– Kisasszony, mester... – mondta Lea, miközben meghajolt. A herceg felemelt, hogy Lea vehessen fel.
– Ne hagyd, hogy zajosan bolyongjon.
"Igen. Egy ilyen hidegvérű ember soha nem mosolygott volna."
Visszatérve a szobába, az asztal előtt álltam és kockákkal játszottam.
"Oké , még egy kell, és máris kész a 12. emelet. Még egy... Csak még egy!"
A szobalányok, akik nézték, ahogy egyedül játszom, beszélgettek.
- Biztos vagy ebben?
- Igen.
Amikor Lea bólintott, a szobalányok kezükkel eltakarták a szájukat.
- Istenem.
- Semmiképpen.
- Nyugatról kelt fel volna a nap? A mester aggódik a kicsi miatt?
"Ki törődik velem?" - Meglepődtem, és a tornyok leomlottak.
"Áu!"
Lea gyorsan hozzám futott.
– Semmi baj kisasszony. Visszateheted őket. – mondta Lea, miközben összeszedte a lehullott kockákat, és lassan felrakta elém.
– Kérem, meséljen nekünk, Lea.
- Úgy van. Mit mondott a mester?
Igen, mondja el nekünk. Lea kinyitotta a száját, miközben a kockákat építette nekem.
– Az éjszaka veszélyes, úgyhogy nagyon vigyázz a babára.
"Miért mondta ezt?"
Meglepett és lenyűgözött a pozitív gondolkodása.
– Akkor nem fogadja örökbe a babát?
– Remélem igen, és boldog lesz, hogy testvérei lesznek.
Ó, Dubbledének három gyermeke van. Fiatal koruk óta híresek voltak. Mindannyian megmutatták jó megjelenésüket, harcművészeti készségeiket, intelligenciájukat és menő személyiségüket. Még soha nem láttam őket, de eleget hallottam a hírnevükről. Egy másik dologról is ismerték őket, "Mina testvéreiről".
Hidegek és közömbösek voltak másokkal, mint a herceg, de olyan édesek voltak Minával, mint a méz.
Híres történet volt, hogy amikor Minát egy másik Birodalom elrabolta, rohantak, és összetörték azt a helyet. A legidősebb fiú arról is híres volt, hogy belegabalyodott a koronaherceg és Mina szerelmi történetébe.
– De rossz dolog lenne, ha a babát örökbe fogadnák?
- Mi?
– Tudod. A mester olyan ember, aki még elődjét is megkéselte, és biztos hogy jól esne neki, hogyha egy másik herceg örökbe fogadná…
– Linda! – kiáltott Lea, és dühös pillantást vetett a szobalányra, majd egy bólintással elküldte a többi alkalmazottat. Aztán gyengéden megfogta a kezem, és azt mondta:
– Nem olyan rossz.
"......"
– Ez egy nagy félreértés, nagyon kedves ember!
"......"
- A mester nem olyan hidegvérű, mint amit az emberek mondanak. Szerette és gondoskodott néhai feleségéről. Amikor a hercegnő vajúdott, visszasietett ide, de akkor már késő volt.
Lea szeme tele volt bánattal. A hercegné terhes volt negyedik gyermekével? Nem hallottam ilyet az előző életeimben. Hirtelen megsajnáltam a herceget.
"Akkor megértem, miért ilyen a herceg. Hogyan élhet rendesen, miután elveszített két embert, akiket egyszerre szeretett?"
– Remélem, nem félsz tőle...
- Nem...
Lea, aki óvatosan fogta a kezem, finoman megsimogatta a hátamat.
– Nagyon kedves vagy. – mondta nekem, miközben lassan lehunytam a szemem, fejemet pedig Lea vállának támasztottam.
~<+++>~
Egészen az éjszaka közepéig bedugtam a fejem a párnába, és küzdöttem az éhségemmel.
"Éhes vagyok!''
Sokat kattogtak a fogaskerekeke a fejemben mire végre eszembejutott, hogy nem ettem meg a vacsorámat. Úgy tűnt, Lea és a szobalányok elaltattak anélkül, hogy felébresztettek volna a vacsora miatt.
Azt hittem, várhat reggelig, de nem bírtam elviselni az éhségemet.
"Délután csak édességet és egy pohár gyümölcslét ittam."
Az egyetlen dolog, ami most foglalkoztatott, az éhséggem csillapítása volt.
Második életemből emlékeztem arra, hogy néhány napra csapdába estem egy szobába, hogy sok időre éhesen maradjak. Harmadik életemből pedig arra emlékszem, hogy éhen haltam.
"Találnom kell valahol ételt, és meg kell ennem belőle amennyit csak tudok."
A végén elvesztettem az akaraterőmet, és kikeltem az ágyból. Nagy nehezen benyomtam a hatalmas ajtót, hogy kijuthassak a folyosóra. Lenyeltem a sötétségtől való félelmemet, és kimentem a konyhába, de az ajtó zárva volt.
"Ó, istenem!"
Ígyhát elkeztem körüljárni a kastélyt. Sokáig sétáltam, míg végül kenyeret nem találtam az egyik szobában. Félbe volt vágva, mintha valaki korábban evett volna már belőle, de ezzel meg voltam elégedve. A kenyeret a karomban tartva izgatottan rohantam vissza az előszobába.
"Vissza kell mennem a szobába és ennem…"
"Gasp"
Sietve a hátam mögé rejtettem a kenyeret. Dubblede hercege hideg szemekkel nézett le rám. Annyira megijedtem, hogy remegett a kezem és a lábam is. Abban a pillanatban eszembe jutott, amit Mina mondott előző életemben.
[– Szóval Jean bűnös volt abban, hogy kenyeret lopott. Mi is volt a… Jean Valjean. Igen, azt hiszem, ez volt neve. Hogyan büntették meg Jean Valjeant a kenyér ellopásért? – igen, kivégezték!”]
Ahogy eszembe jutott Mina ragyogó hangja, elsápadtam.
- Mit csinálsz itt? Dowager császárné azért küldött, hogy kémkedjen a családom után ?
Nyeltem egyet. Dubblede hercegével nem tudtam foglalkozni. A félelem miatt nem tudtam válaszolni, Dubblede hercegének, majd a herceg még hozzátette.
– A sors gyermeke.
- Igen...!
- Utálom az embereket, akik hazudnak, és naívak is, különösen azokat, akik úgy tesznek, mintha az én oldalamon állnának. Mindegyiküket kivégzem.
Megborzongtam a gondolattól. A herceg kissé behajlította a térdét.
– Mit csináljak ezzel a kisegérrel?
Az idegességem miatt elestem.
- Jo, jo, jo, jo,... jossz... (ro,ro,ro..rossz!)
- Mi?
- Ejjoptam... (Elloptam...)
- Pénzt? Vagy egy szent dolgot?
"......"
– Katonai titkokat?
"........................"
A herceg szeme nagyon ijesztő volt, így nyöszörögve mondtam ki a szavakat.
- Kenyejet...
2022. márc. 20.
ORV 3. fejezet
[ Dokkaebi. - Amikor először megjelent, valaki ezt motyogta.] [1]
Nem tudtam miért, de ez a mondat jutott eszembe hirtelen. A megállt metró, a sötét helyiség... Ezek a részletek deja vu érzést keltettek bennem. A metró korábban is megállt már, viszont elég ritka eset volt.
Még így is, miért? Emlékeztem az ismerős szavakra egy regényből... de ennek a tudata nevetséges volt. Nem volt ez az egész lehetetlen?
Ebben a pillanatban a 3807-es vagon ajtaja szélesre tárult, és visszatért az áram. Yoo Sangah mellettem motyogta: - ...Dokkaebi?
A fejem zúgott.
Nyugtalanul remegtem, ahogy az általam ismert regény és az előttem álló valóság fedte egymást a fejemben.
[" A furcsa, és pihe-puha lény két kis szarvával a fején, magán egy kis szalmaszőnyeggel, lebegett a levegőben."
„Túl abszurd volt tündérnek nevezni. Túl gonosz volt, hogy angyalnak nevezzük, és túl nyugodt, hogy démonnak nevezzük."
„Ezért is hívták „dokkkaebi"-nek."]
És már tudtam is, hogy a dokkaebi mit fog mondani először.
[&아#@!&아#@! ...]
[&아#@!&아#@!....]
A fikció, és a valóság pontosan fedte egymást.
- Mi ez?
- Kibővített valóság?
A fecsegő emberek között, számomra egy másik világ látott napvilágot, amit csak én ismertem. Ez összetéveszthetetlenül egy dokkaebi volt - egy dokkaebi, amely a "Túlélés módjaiban" emberek ezrei számára nyitotta meg a tragédiák kapuját.
Yoo Sangah hangja rángatott ki a gondolataim közül. - Kicsit úgy hangzik, mint a spanyol. Beszéljek vele?
Csöppet megdöbbentem, és ez miatt muszáj volt megkérdeztem: - ...Tudod, mi ez? Mit fogsz neki mondani? Kérsz tőle pénzt?
- Nem így gondoltam, de...
Ekkor meghallottam a koreai nyelv helyes kiejtését.
[Ah. Áh. Ez így már jól hangzik? Á, nehéz dolgom volt, mert a koreai csomag nem működött. Mindenki, hallja a szavaimat?]
Ahogy egy ismerős nyelvet hallottak, láttam, hogy az emberek arckifejezése ellazul. Az első, aki felszólalt, egy nagydarab, öltönyös férfi volt. - Hé, mit csinálsz te, most?
[...Hú?]
- Forgatsz? Nekem mennem kell, gyorsan mert el kell jutnom egy meghallgatásra.
Úgy tűnt, nem egy ismert színész, mivel az arcát még nem láttam ezelőtt. Ha casting rendező lennék, őt választottam volna ki a hatalmas ambíciója miatt. De sajnos az előtte kibontakozó jelenlét, nem egy forgatás volt.
[Áh, meghallgatás! Így van.! Ez is egyfajta meghallgatás. Haha, adathiány volt. Ezért éppen csak akkor tudtam belépni, mikor este 7 órakor már bevételszerzésre került.]
- Mi van? Miről beszélsz?
[Most, most. Mindannyian foglaljatok helyet, és figyeljetek rám. Most elmondok nektek valami nagyon fontosat!]
A mellkasom elnehezült.
- Mi? Gyorsan szálljon le a vonatról!
- Valaki hívja a kapitányt!
- Mit csinálnak itt a polgárok együttműködése nélkül?
- Anya, mi ez? Egy rajzfilm?
Nem volt kétség afelől, hogy ez volt az a fejlődés, amit ismertem. Nem akartam ebbe belekeveredni... de nem volt rá mód. A jelenlévők nem hallgatnának a kicsi és aranyos külsejű CG lényre. Az egyetlen dolog, amit tehettem, az volt, hogy megállíthatom Yoo Sangah-t, aki megpróbált felkelni a helyéről.
- Yoo Sangah-ssi, ez veszélyes, úgyhogy maradj itt.
- Huh? - Yoo Sangah szeme elkerekedett.
Egy pillanatig megdöbbenve beszéltem, de nem tudtam megmagyarázni, hogy miért is mondtam ezt. Hogy pontosabban fogalmazzak, nem is kellett magyarázkodnom.
[Haha, nagyon hangos vagy.]
Volt olyan dolog, amely erősebb meggyőző erővel bírt, mint bármi más, jelenleg.
[Mondtam, hogy maradj csendben.]
Lassan lehunytam a szemem, mire a dokkaebi szeme vörösre váltott. Valami felrobbant, és a metró elhallgatott.
- Ó, uh. Ööö... - Egy nagy lyuk volt az ismeretlen színész homlokán, akinek el kellett mennie a meghallgatására.
A nagyszájú férfi, aki többször is felszólalt, a helyszínen összeesett.
[Ez nem filmforgatás.]
Ismét recsegés hallatszott. Ezúttal a hangszórókból beszélt.
[Ez nem álom. Sem egy regény.]
Egy, kettő... Vér spriccelt a levegőbe, ahogy néhány ember feje szétrobbant.
Azoknak a feje, kik tiltakoztak a dokkaebi ellen, és még azoknak is, akik sikoltoztak vagy megvadultak a történtek következtében.
Aki a legkisebb felhajtást okozta is, annak is lyuk volt a fejében. A metró hirtelen vérfürdővé vált.
[Ez nem az a „valóság", amit ismertek. Értitek? Szóval mindenki fogjon be, és hallgasson rám.]
Az itt jelenlévők több mint fele meghalt. Vér, és testdarabok töltötték meg a metrót. Nos, az emberek már nem sikoltoztak. Mint primitív majmok egy hatalmas ragadozó előtt, mindenki csak nézte a dokkaebit rémülten. Meglepődtem, és szorosan megfogtam Yoo Sangah vállát, aki remegett.
Ez mind valóság volt.
A furcsa üzenet, ami a fülembe jutott, hogy a dokkaebi megjelent előttem, és a vérfürdővé vált vonatkocsi...Mind valóság volt.
[Mindenkinek, szép volt az életete eddig. Nem igaz?]
A speciális igényű ülőhelyen ülő idős nagymama tekintete találkozott, a dokkaebi tekintetével.
[Túl sokáig éltél ingyen. Nem volt túl nagylelkű az élet hozzád? Megszülettél, és nem fizettél árat a légzésért, az evésért, az ürítésért, és a szaporodásért sem! Há! Tényleg jó világban éltél!]
Ingyenes? A metróban senki sem élt ingyen. Az emberek igyekeztek pénzt keresni a túlélés érdekében, és a munkából hazafelé metrón utaztak. De ebben a pillanatban senki sem vitatta a dokkaebi szavait.
[De most elmúltak a jó napok. Meddig élhetsz még ingyen? Ha élvezni akarod az életet, józan ésszel kell gondolkodnod, és meg kell fieztned az árát. Nincs igazam?]
A lihegő emberek nem tudtak válaszolni. Ekkor valaki óvatosan felemelte a kezét. - K-Kérsz pénzt?
Kíváncsi voltam, milyen ember képes megszólalni ebben a helyzetben, de meglepő módon ismertem az arcát.
- Yoo Sangah-ssi. Ez nem Han, a pénzügyi csapat osztályvezetője?
- ...Igaz.
Nem volt kétség a felől, hogy ő az. Ő volt az a tipikus ejtőernyős a társaságban, és az első számú ember, akit az újoncok nagyvonalban elkerültek.
Han Myungoh volt, a pénzügyi csoport osztályvezetője. Miért utazott ez az ember metrón?
- Adok neked pénzt. Vedd el. Kérlek vedd figyelembe, hogy én ilyen ember vagyok. - Han osztályvezető előhúzta a névjegykártyáját, miközben az emberek a háta mögött szurkoltak neki, hogy sikerüljön.
A terroristák ellen harcoló megváltó légköre vonta be a helyet. - Mennyit akarsz? Egy nagyot? Vagy kettőt?
Túl nagy összeget ajánlott, egy leányvállalat osztályvezetőjéhez képest. Egy pletyka terjengett róla, miszerint Han Myungoh a leányvállalat vezetőjének legfiatalabb fia, és most már én is azt hittem, hogy igaz lehet ez a dolog. Nem láttam még annyi csekket pénztárcában.
[Hmm, adsz nekem pénzt?]
- Í-Így van! A mostani készpénzem nem sok, de... bármit megadhatok neked, ha kiengedsz innen.
[Pénz, jó. Egy növényi rost, amelyben sok ember kölcsönösen egyetért.]
Az osztályvezető arckifejezése felderült. Ez egy valódi, "a pénz mindent visz" szituáció volt.
Milyen szánalmas.
- Jelenleg ez mindenem...
[Ez csak a te idődben, és téredben érvényes.]
- Huh?
A következő pillanatban lángok jelentek meg a levegőben, az osztályvezető kezében lévő csekkek pedig elégtek.
Han osztályvezető felsikoltott.
[Annak a papírnak nincs értéke a makrokozmosz világában. Ha még egyszer ilyet mersz tenni, akkor kilyukasztom a fejed.]
- U-Uhhh... - A jelenlévők arcán ismét kiült a félelem. Könnyű volt leolvasni, mire gondolnak, mert olyan volt, mint a regényben.
"Mi a fene lesz most?"
Csak én tudtam, mi fog történni a jövőben.
[Phu, az adósság csak felhalmozódik, amikor ilyen zajosak vagytok. Nos, igen. Mi lenne ha ahelyett, hogy százszor elmagyaráznám, inkább nekiállnátok gyorsan pénzt keresni?]
A dokkaebi szarvai felemelkedtek, mintha antennák lennének, teste pedig a metró mennyezetéhez úszott.
Egy pillanattal később megszólalt egy üzenet.
[#BI-7623 csatorna nyitva.]
[A csillagképek beléptek.]
Mindenki üres szemei előtt egy kis ablak jelent meg.
[Megérkezett a fő forgatókönyv!]
+
[1. fő forgatókönyv - az érték igazolása]
Kategória: Fő
Nehézségi fok: F
Tiszta feltételek: Ölj meg egy vagy több élőlényt.
Időkorlát: 30 perc
Kompenzáció: 300 érme
Kudarc: Halál
+
A dokkaebi halványan elmosolyodott, ahogy átlátszóvá vált, és eltűnt, hogy a következő helyre menjen.
[Akkor sok sikert mindenkinek. Kérlek, mutassatok egy érdekes történetet.]
2021. aug. 9.
Top 10 az elmúlt 1 hétben
-
Ahogy dolgoztam a fejezeteken ebben a csodálatos műben rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Mindig keresgélni a fejezeteket, amiket csak int...