.png)
- Nagyon engedelmes.
Hamarosan újabb vazallusok léptek be az ülésterembe. Közben pedig én mozdulatlanul ültem a herceg ölében. És amikor kérdésük volt az egyházzal és a császári családdal kapcsolatban, válaszoltam nekik.
Egy idő után a találkozó pedig véget is ért. A vazallusok sorra távoztak, míg csak egy nagyapa maradt, aki odajött hozzám.
– Köszönöm, hogy elmesélted ezt a történetet.
"Nem, semmi gond. Ez bizonyos értelemben hasznomra válik majd."
Nagyon nehezteltem az egyházzal kapcsolatban. Ugyanis amikor megjelent az igazi sors gyermek, engem feláldoztak Ő érte. Azonkívül nem tudják kiásni az oriharcont a fennsíkról.
– Tessék. Itt egy ajándék.
A nagypapa megkínált egy cukorkával. Kicsúsztattam a kezem Dubblede hercege karjából, és elvettem az édességet. A nagyapa széles mosollyal hagyta el a szobát, és azt mondta:
– Jaj, ez a gyerek nagyon aranyos.
Már csak két ember maradt a szobában, én és a herceg. Hirtelen rám pillantott, és elvette az édességet amit kaptam.
Megdöbbentem, és többször oda-vissza kapkodtam a fejem a herceget és az édesség között. És hamarosan nagyon is szomorúnak éreztem magam.
"A cukorkám! Az édességem! Te rohadék, elvetted egy gyerek édességét!"
Dubblede hercege iszonyatos gyorsasággal, azonnal lehámozta az édesség csomagolást. És...
- Nyisd ki a szád!
"Nekem? Félreértettem volna őt?"
Amint erre gondoltam, a herceg két ujjával megnyomta az arcom. A nyomástól pedig kinyílt a szám, és be is tette a cukorkát a számba.
"Milyen durva."
Ennek ellenére nagyon is finom volt az édesség. A herceg pedig megint megnyomta az arcomat, ami dudorodott az édességtől.
– Vissza akarsz menni a fővárosba?
- Nem.
- Miért?
"Miért mennék vissza a fővárosba? Ott van a császári család, a templom és a rossz herceg. Mindannyian olyan emberek, akik bántottak engem."
Ezt azonban nem tudtam neki elmondani, ezért ezt mondtam:
- Mejt szejetem a hejceget.
Eddig a Dubblede volt az egyetlen család, mely nem hagyott rám szomorú emlékeket. Nagyon szép emlékeket hagytak bennem. A cukorkák, amiket adott, nagyon finomak voltak. A takaró, amit kaptam, nagyon meleg volt. Lea altatódalát pedig jó volt hallgatni.
Dubblede hercege nem volt olyan gonosz, mint ahogy gondoltam. Így gondoltam, majd megláttam a herceg arcát. Csak mosolyog?
Aztán Lea megérkezett értem.
– Kisasszony, mester... – mondta Lea, miközben meghajolt. A herceg felemelt, hogy Lea vehessen fel.
– Ne hagyd, hogy zajosan bolyongjon.
"Igen. Egy ilyen hidegvérű ember soha nem mosolygott volna."
Visszatérve a szobába, az asztal előtt álltam és kockákkal játszottam.
"Oké , még egy kell, és máris kész a 12. emelet. Még egy... Csak még egy!"
A szobalányok, akik nézték, ahogy egyedül játszom, beszélgettek.
- Biztos vagy ebben?
- Igen.
Amikor Lea bólintott, a szobalányok kezükkel eltakarták a szájukat.
- Istenem.
- Semmiképpen.
- Nyugatról kelt fel volna a nap? A mester aggódik a kicsi miatt?
"Ki törődik velem?" - Meglepődtem, és a tornyok leomlottak.
"Áu!"
Lea gyorsan hozzám futott.
– Semmi baj kisasszony. Visszateheted őket. – mondta Lea, miközben összeszedte a lehullott kockákat, és lassan felrakta elém.
– Kérem, meséljen nekünk, Lea.
- Úgy van. Mit mondott a mester?
Igen, mondja el nekünk. Lea kinyitotta a száját, miközben a kockákat építette nekem.
– Az éjszaka veszélyes, úgyhogy nagyon vigyázz a babára.
"Miért mondta ezt?"
Meglepett és lenyűgözött a pozitív gondolkodása.
– Akkor nem fogadja örökbe a babát?
– Remélem igen, és boldog lesz, hogy testvérei lesznek.
Ó, Dubbledének három gyermeke van. Fiatal koruk óta híresek voltak. Mindannyian megmutatták jó megjelenésüket, harcművészeti készségeiket, intelligenciájukat és menő személyiségüket. Még soha nem láttam őket, de eleget hallottam a hírnevükről. Egy másik dologról is ismerték őket, "Mina testvéreiről".
Hidegek és közömbösek voltak másokkal, mint a herceg, de olyan édesek voltak Minával, mint a méz.
Híres történet volt, hogy amikor Minát egy másik Birodalom elrabolta, rohantak, és összetörték azt a helyet. A legidősebb fiú arról is híres volt, hogy belegabalyodott a koronaherceg és Mina szerelmi történetébe.
– De rossz dolog lenne, ha a babát örökbe fogadnák?
- Mi?
– Tudod. A mester olyan ember, aki még elődjét is megkéselte, és biztos hogy jól esne neki, hogyha egy másik herceg örökbe fogadná…
– Linda! – kiáltott Lea, és dühös pillantást vetett a szobalányra, majd egy bólintással elküldte a többi alkalmazottat. Aztán gyengéden megfogta a kezem, és azt mondta:
– Nem olyan rossz.
"......"
– Ez egy nagy félreértés, nagyon kedves ember!
"......"
- A mester nem olyan hidegvérű, mint amit az emberek mondanak. Szerette és gondoskodott néhai feleségéről. Amikor a hercegnő vajúdott, visszasietett ide, de akkor már késő volt.
Lea szeme tele volt bánattal. A hercegné terhes volt negyedik gyermekével? Nem hallottam ilyet az előző életeimben. Hirtelen megsajnáltam a herceget.
"Akkor megértem, miért ilyen a herceg. Hogyan élhet rendesen, miután elveszített két embert, akiket egyszerre szeretett?"
– Remélem, nem félsz tőle...
- Nem...
Lea, aki óvatosan fogta a kezem, finoman megsimogatta a hátamat.
– Nagyon kedves vagy. – mondta nekem, miközben lassan lehunytam a szemem, fejemet pedig Lea vállának támasztottam.
~<+++>~
Egészen az éjszaka közepéig bedugtam a fejem a párnába, és küzdöttem az éhségemmel.
"Éhes vagyok!''
Sokat kattogtak a fogaskerekeke a fejemben mire végre eszembejutott, hogy nem ettem meg a vacsorámat. Úgy tűnt, Lea és a szobalányok elaltattak anélkül, hogy felébresztettek volna a vacsora miatt.
Azt hittem, várhat reggelig, de nem bírtam elviselni az éhségemet.
"Délután csak édességet és egy pohár gyümölcslét ittam."
Az egyetlen dolog, ami most foglalkoztatott, az éhséggem csillapítása volt.
Második életemből emlékeztem arra, hogy néhány napra csapdába estem egy szobába, hogy sok időre éhesen maradjak. Harmadik életemből pedig arra emlékszem, hogy éhen haltam.
"Találnom kell valahol ételt, és meg kell ennem belőle amennyit csak tudok."
A végén elvesztettem az akaraterőmet, és kikeltem az ágyból. Nagy nehezen benyomtam a hatalmas ajtót, hogy kijuthassak a folyosóra. Lenyeltem a sötétségtől való félelmemet, és kimentem a konyhába, de az ajtó zárva volt.
"Ó, istenem!"
Ígyhát elkeztem körüljárni a kastélyt. Sokáig sétáltam, míg végül kenyeret nem találtam az egyik szobában. Félbe volt vágva, mintha valaki korábban evett volna már belőle, de ezzel meg voltam elégedve. A kenyeret a karomban tartva izgatottan rohantam vissza az előszobába.
"Vissza kell mennem a szobába és ennem…"
"Gasp"
Sietve a hátam mögé rejtettem a kenyeret. Dubblede hercege hideg szemekkel nézett le rám. Annyira megijedtem, hogy remegett a kezem és a lábam is. Abban a pillanatban eszembe jutott, amit Mina mondott előző életemben.
[– Szóval Jean bűnös volt abban, hogy kenyeret lopott. Mi is volt a… Jean Valjean. Igen, azt hiszem, ez volt neve. Hogyan büntették meg Jean Valjeant a kenyér ellopásért? – igen, kivégezték!”]
Ahogy eszembe jutott Mina ragyogó hangja, elsápadtam.
- Mit csinálsz itt? Dowager császárné azért küldött, hogy kémkedjen a családom után ?
Nyeltem egyet. Dubblede hercegével nem tudtam foglalkozni. A félelem miatt nem tudtam válaszolni, Dubblede hercegének, majd a herceg még hozzátette.
– A sors gyermeke.
- Igen...!
- Utálom az embereket, akik hazudnak, és naívak is, különösen azokat, akik úgy tesznek, mintha az én oldalamon állnának. Mindegyiküket kivégzem.
Megborzongtam a gondolattól. A herceg kissé behajlította a térdét.
– Mit csináljak ezzel a kisegérrel?
Az idegességem miatt elestem.
- Jo, jo, jo, jo,... jossz... (ro,ro,ro..rossz!)
- Mi?
- Ejjoptam... (Elloptam...)
- Pénzt? Vagy egy szent dolgot?
"......"
– Katonai titkokat?
"........................"
A herceg szeme nagyon ijesztő volt, így nyöszörögve mondtam ki a szavakat.
- Kenyejet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése